Olyan voltam, akár egy könnyű nyári ruha, amire hónapokig vágysz, hogy aztán a júliusi nap tüzében felölthesd. Olyan voltam, akár egy nyaraló, ahová hónapokig sóvárogsz, hogy aztán a pusztító hőség ellen a kellemes hűvösbe húzódhass. Olyan voltam, mint az árva nyári virágocska, aki augusztus végéig él, szomjazik, majd mikor az ősz bekúszik a fák közé, akarata ellenére hagyja el e világot. Elmentem, elhagytalak – elmúlt a nyár, te pedig lemondtál rólam. Nincs szükség egyelőre a ruhára, a kunyhóra és a virágra. Ezek után azt kérded – ’Mit csüggedsz, barátom? Hisz úgyis újra találkozunk, majd jövőre.’

Addig pedig itt lesznek neked az őszi ruhák, a téli barátok és a tavaszi virágok. Ők kárpótolnak mindenért, igaz? Ugye?

Nekem fontos, hogy boldog légy. Talán a legfontosabb! Ha pedig nem vagy megelégedve, várj nyárig – és jövök. Sokan szánalmasnak tartanak. Vakon futok utánad, elhalmozlak a szeretetemmel, pedig neked ez nem jelent semmit – csak nyáron. Nem értik meg, hogy képtelen vagyok várni. Nem hallgatnak meg. Kilenc hónap bánatát zúdítanám rád a forró hónapokban, de nem teszem, mert akkor az enyém vagy, és nem akarom ezzel pazarolni a drága időt. Fontos vagy nekem, s kimondottan fáj, hogy elhanyagolsz. Hiába szeretnék én is őszi ruha, téli barát és tavaszi virág lenni, kemény a szíved és túl nagy a büszkeséged ahhoz, hogy ezt engedd. Arra kényszerítesz, hogy türelmesen csücsüljek egy helyben június elsejéig.

A várakozás kínzó gyötrelem, azonban ahogy kikukucskál a nyári nap a habos felhőrengeteg mögül, egyszerre boldoggá válok. Mit boldoggá, büszkévé!

Büszkévé, mert veled mutatkozhatok. Büszkévé, mert ilyenkor a barátom vagy. Nyáron élek, csak neked. Évközben csak vágyakozom utánad, a közeledben szeretnék lenni, éhezem a társaságodra és sóvárgok egyetlen pillantásodért. Egyszerre megsemmisül a világ és a benne lévő emberek, nem foglalkozom senkivel, hiszen ki kell élveznem a veled töltött pillanatokat.

Néha azonban nem annak látlak, ami valójában vagy. Önzőnek, makacsnak és hiúnak. Ilyenkor támadnak meg az önsanyargató kérdések, amik ráébresztenek, hogy itt nem én, hanem te vagy a hibás. Ráébresztenek, hogy ez értelmetlenség.

Miért nincs időd rám, csak nyáron? Miért veszel semmibe ősszel, miért haragszol rám télen, és miért hagysz cserben tavasszal? Akkor a hőségben miért vagyok jó? Áruld el, mit szeretsz ebben az üres arcban! Áruld el, miért vagy velem! Áruld el, mit tettem! Áruld el, miért csak nyáron! Ennek ellenére… Még mindig fontos vagy nekem, a legfontosabb. Még… Meg is halnék, ha ezzel megmentenélek! Nem bírok úgy rád nézni, hogy ne ránduljon egyet a gyomrom, és a számat is össze kell szorítanom, hogy megakadályozzam a torkomat feszegető, keserves zokogás feltörését. Azonban attól rettegek a legjobban, hogy még erre a kis időre is elveszítelek. Nyilván azonnal lesz új nyári ruhád, nyaralód és árva kis virágod – abba belehalok. Kérlek, esedezve kérlek, hadd legyek csak én a szalmakalapod! Legalább ennyi örömem legyen, ha őszre, télre és tavaszra búcsút intesz nekem, a magányba taszítva ezzel engem. Ne hagyj el! Mindenesetre… Tudd, hogy itt leszek neked. Amikor csak akarod. Szólíts, és megyek. Azonnal, bármikor. Nem fog érdekelni, hogy csak a nyári barátod voltam…

***