A bogarakkal órákig ültették a korongokat a habos talajba. Pókhálóval vonták be körös-körül, mígnem áthatolhatatlan mégis alig látható szita burkolta a kagylóhéjakat. Egy síró kisgyermek talán már belegabalyodott a kócos bozótba de még senki sem fulladt meg. Majd' összeesett amikor tudatták velük e sápadt mesét. Vérszegény arcán halvány pirkadat csapott át -mint amikor egy pipacsot leszednek- őszintén haldokolni kezdett. "Belejössz idővel", suttogták az árnyékból a hártyás szárnyú lápi lények, bár a napfényre nem mertek előbújni dohos és jázminillatú zugaikból. Öten laktak együtt: az apa, anya és három kígyó. Közülük a legöregebb épp a gyermekét siratta - a vékony nyíl épphogy nem hatolt át kacskaringós, vergődő testén... "Mára biztos nem veszem hasznom" azzal elbőgte magát úgy, hogy azt még az ólommadarak is hallhatták az erdő túlsó körzetében, a mákmezőkön és a búzatengeren túl fekvő higanytavon.
Most láthattam először közelről, de mikor a korall angyalbőréhez ért, nagyot csípett rajta. Aztán ittak is belőle halk csókkal jelezve: már elkezdődött. S folytatták egy hangos utolsó lélegzetvételig a sárgásan gőzölgő lélektengerben, ahol csak úgy hemzsegtek a vízibolhák
Azokon túl csodás világ várt minket. Poros szárnyunk levettük, s földet tettünk rá meg juharlevéllel borítottuk be. Én szóltam, bár felesleges volt, mert mindent tudtunk.
Hajnaltájt szétvertük a kötelékeket a bokánkról és begyógyítottuk a csuklónkon az összes vágást. Mire a rákok megérkeztek, már teljes öntudatlanságba merültünk, a levendula elkábította a halak egy részét és mind, együtt velünk együtt szűrte a vizet a kopoltyújával - a tenger egyetlen nagy közös, rózsaszín lelkével és életével bámultuk ahogy a kis zselészerű amőbák és planktonok tisztogatnak mindent. A vizet, pikkelyes bőrünket, az egész világegyetemet - csillagközi csutakot.