~*~

Halkan kopogott az eső a balkonablakokon. Vékony patakocskák csordogáltak, a terasz márványkövezetén pedig egyre nagyobb tócsákban gyűlt össze az ónos víz. A szökőkút Vénusz-szobra szürke árnyként vibrált az elmosodó kert közepén, s korsójából lustán csorgott a víz a lábai alá, egyenesen bele a kőmedencébe.
Olyan jó volt bent ücsörögni a meleg szobában, és nézni a kinti felhőszakadást. Mindenesetre Jared Roxton marhára élvezte. Körbe-körbe lépegetett a szobájában, mintha csak először járna itt. A sok színes kép, a franciaágy gyöngéd bézse, a mahagóni asztal tökéletesen ismeretlennek tűnt számára. Mentségére szólva utoljára másfél éve járt itthon; huszonegy éves fejjel joggal követelte az édesapjától a külön lakást, méghozzá nem is olyan messze szülővárosától, Londontól - egész konkrétan Doverben.
Meg is kapta a kulcsot, a huszadik születésnapján. Persze ünnepekkor hazajárt, hiszen nem volt olyan eget rengető táv, mely elválasztotta őt kedves édesanyjától, édesapjától, illetve nővérétől, Marisától.
Azonban a mostani alkalom egészen különlegesnek mondható volt. Se karácsony, se húsvét, se pünkösd - egy egészen, majdhogynem banálisan egyszerű napon, május tizenkilencedikén igazán szokatlannak tűnt, hogy a fiú hazatért. Illetve eleget tett anyja kérésnek.
Lord Gregory Belles, Mr. Roxton ifjúkori jóbarátja látogatást ígért a családnak erre az estére, és természetesen kikötötte, hogy hozza magával fiatal feleségét, Oprah-t, és tizenhét éves fiát, Luciano-t is.
Hát igen, ezért a bugyuta nosztaligavendégségért kellett otthagynia Dover-t, hacsak egy viszonylag rövidke időre is.
Nem ismerte be, hogy szíve a torkában dobogott, amikor időtlen idők óta először belépett a szibájába. Mintha semmi sem változott volna; valószínűleg senki sem járt rajta kívül a helyiségben. A kedvenc fekete-fehér posztere még mindig ugyanolyan csálén lógott, mint ahogy azt tizennyolc évesen felragasztotta, ősöreg tornacipőihez sem nyúltak, az asztalán pedig hasonló rend uralkodott, mint amit távozásakor hagyott.
Óvatosan a szekrényéhez lépett, és kitárta sötét ajtóit. Félretúrta az ingeket, a nadrágokat, majd letérdelt, hogy jobban odaférjen a titkos kis fiókhoz. Ő maga szerelte bele gyerekkorában.
Az emlékek hirtelen megrohanták, amikor kiemelte a selyemmel borított dobozkát a sok régi fénykép közül. Hátat fordított a gardróbnak, törökülésbe telepedett, és lassan felemelte a szelence tetejét.
Halk, édes-bús dallam szökött fel, mintha csak triangulumot ütögetne valaki. A piros-sárga-zöld-kék vászonruhás bohóc lassan kiemelkedett, majd forogni kezdett, apró kezeit néha-néha összeütötte, hogy a kis kesztyűjére húzott miniatűr cintányérok megszólaljanak.
Jared nagyot sóhajtott, aztán becsukta a zenedobozt. Nem akarta, hogy eszébe juttassa a felhőtlen gyerekéveket, nem akart emlékezni.
Megriadt, amikor kopogtattak.
- Pillanat!- kiáltott ki. Gyorsan a ruhakupacra dobta a kis szelencét, mely nagyot nyekkenve landolt, aztán bevágta a szekrényt, és ajtót nyitott.
Marisa mosolygott rá. Zöld szemei, mely kiköpött ugyanolyanok voltak, mint Jared-é, huncutul csillogtak, rövid, vörös haja rakoncátlanul összekócolódott a sütés hevében. Legalábbis a fiú erre tippelt, hiszen erősen lisztre hajazó fehér por maszatolta össze halványmályva pólóját.
- Bejöhetek?- kérdezte végül Marisa. Alig volt két évvel idősebb az öccsénél, az mégis szinte istennőként tisztelte.
- Persze - biccentett Jared, és hátradobta hosszú, tejfölszőke haját. Kissé aggódva pillogott a nőre, mikor az végigsimított a tölgyszekrényen, de rögtön megnyugodott, amikor Marisa letelepedett az íróasztalánál álló székre.
- Örülök, hogy itt vagy - kezdte a nővére.- Sajnálom, hogy ennyire elszakadtál tőlünk... Anyu nap mint nap emleget, hogy mi lehet veled.
- Marisa, úgy beszélsz, mintha tíz éve nem láttál volna - forgatta a szemeit Jared.- Mellesleg Dover nincs messze. Néha ti is jöhetnétek, nem?
- Javíthatatlan dög vagy, Jaro - Marisa csilingelő hangon felkacagott, és keresztbe tette a lábait. Körülhordozta tekintetét a szobán; sosem árulta el öccsének, hogy olykor-olykor besettenkedik ide, hogy kutakodjon egy kicsit.
- Az az igazság, hogy semmi kedvem Greg bácsi monológját hallgatni az iskolákról és a züllött fiatalságról.
- Szerintem most nem fogsz unatkozni - a lány szemei élesen villantak.- Hozza a fiát is, nem olyan fiatal... Tizenhét, azt hiszem.
- Ezzel mire célzol?- Jared elegáns mozdulattal felhúzta fél szemöldökét, miközben összefonta karjait.
- Arra, édes öcsém, hogy biztos találtok közös témát, amiről tudtok beszélgetni - sóhajtott Marisa.
- Reméltem is. Egyébként...
Hirtelen felharsant a csengő, Marisa pedig olyan gyorsan rohant ki a szobából, mintha csak kergetnék. Azonban mielőtt lerohant volna a lépcsőn, visszakiáltott.
- Gyere le te is!
Drága öcsikéje hatalmasat nyögött, majd úgy ahogy volt, bőrnadrágban és bordó ingben, vállára omló tejfölszőke hajjal, mezítláb kitrappolt a folyosóra. Felöltötte a "rohadtul unatkzom, bazmeg"-arckifejezését, és megcélozta a hallba levezető lépcsőt. Szerette, hogy baromi nagy házuk van; szinte egyedül birtokolta az emeletet, amikor itt döglött. Csak egy fürdőszoba és egy vendégszoba kapott helyet az ő vacka mellett, a szülei és Marisa pedig inkább az alsó szintet használták.
- Na végre, Jared - motyogta az anyja. Idegesen igazgatta Katti Zoob-féle halványlila kosztümjét, de közben azzal volt elfoglalva, hogy fiacskája ingjét porolgassa.
- Anya, hagyd már - lépett mögé mosolyogva Marisa. Lisztfoltos felsőjét csinos, merészen kivágott fekete topra cserélte, baljában egy korabeli, fekete hajú fiú kezét szorongatta.
A nővére barátja, Aaron. Mindig is kedvelték egymást; most kínkeservesen vigyorogtak mind a ketten. Jared azért a szerelméért is tisztelte, melyet már másfél éve szakadatlanul, kitartó hűséggel táplált imádott nővére iránt. Pedig Marisa olykor tényleg kiállhatatlan volt...
Tekintetével édesapja után kutatott. Gyorsan felfedezte; a bejárati ajtó előtt toporgott, és épp kezet csókolt Lady Oprah Belles-nek.
- Gregory, keblemre!- nevetett Mr. Roxton a házba belépő férfira, majd ölelésre tárta karjait. Vicces volt nézni, ahogy a két középkorú, jóvágású úriember magáról megfeledkezve egymás nyakába borul. Jared aprót mosolygott, majd Aaron mellé lépett, mikor édesanyja is elindult, hogy üdvözölje vendégeit.
- Oprah, édes istenem, olyan jó alakod van!- kacagott, miközben puszit nyomott a nő arcára.- Mit csinálsz magaddal?
- Semmit, Isabellám - felelte az aranyhajú Lady Belles.- Ilyen az alakom.
- A fránya mázlisták - legyintett Mrs. Roxton mosolyogva.- Na de üljetek le, kedveseim!
- Ó Wilhelmina, természetesen - biccentett Gregory Belles.- De mindenek előtt... Luciano!
Középmagas, karcsú fiú libbent a hallba apja szavára. Kissé zavartan rázta ki arcából az anyjáéhoz hasonló szőke tincseit, majd leguggolt, és elkezdte kifűzni a bakancsát.
- Nyugodtan maradjon rajtad, kicsim - mosolygott rá Mrs. Roxton.- Tényleg nem kell levenned.
- De, most már úgyis mindegy - motyogta a fiú, miután győzedelmesen kilépett az egyik lábbelijéből. Pillanatok alatt szabadította meg magát a másiktól is, aztán felakasztotta sötétkék dzsekijét a fogasra.
Azannyát, gondolta Jared.
A kissrác igen pofás példánynak tűnt. Világos farmert viselt feszes, testére tapadó fekete cicapulóverrel. Letelepedett az anyja mellé a fehér kanapéra, és felhúzta az egyik lábát, hogy kényelmesen ráhajthassa a fejét.
Jared riadtan nézett körül, hová is üljön. Az üvegasztalka végén álló fotelt elfoglalta Gregory Belles, a mellette lévőt pedig az apja, a kandallónak háttal édesanyja, Aaron és Marisa uralta a kanapét... Egy választása maradt.
Barátságosan mosolyogva elsomfordált Lady Belles és a fia mellett, aztán pedig egy halk ámen-t motyogva letette magát Luciano mellé.
- Kávét, teát, üdítőt?- kérdezte végül az anyja, megtörve a csendet. Úgy látszik, belenyugodott, hogy a férjek ma estére talán különvonulnak. Végül is, évek óta nem látták egymást, van mit megbeszélniük...
- Egy kávét kérnék, Mina, cukor nélkül - mosolygott rá az aranyhajú nő.- Luciano?
- Narancslé van?- a fiú félénken nézett fel nagy, kék szemeivel, Jared pedig kénytelen volt elfordulni egy pillanatra. A rohadt bőrnadrág...
Tündérszép jelenség volt Luciano Belles. Visszafogott, csöndes, angyali szépségű, törékeny, karcsú testű - olyasmi fajta, akit az ember legszívesebben órákig ölelgetne, becézgetne.
- Persze, hozom máris. Marisa, Aaron, Jared?
- Csinálsz nekem kakaót?
- Én is azt kérek!
- Kakaó...- nevetett fel Jared.- Maradok a whiskynél.
- Te szépreményű fiatal alkoholista - öltött rá nyelvet Aaron.- Kávé, narancslé, kakaó... Te meg whiskyzel, mi?
Jared megrántotta a vállát.
- Mondtam egy szóval is, hogy nektek tilos?- szólalt meg végül, huncutul mosolyogva.- Apáék meg brandyznek, na?
- Nem szóltam - emelte fel a karjait a fekete srác védekezően, majd kedveséhez bújt, és csókot lehelt Marisa vörös tincsei közé.
- Ha jól tudom, te Doverben laksz, Jared - fordult hirtelen Lady Belles az említett felé.- Hogyhogy itt vagy most?
- Zavarok? - vigyorodott el Jared.- Egyébként hazajöttem... Anya mindenképp azt akarta, hogy ma este itthon legyek.
- Jól is tette - kacsintott Oprah.- Ezer éve nem láttalak. Bevallom őszintén, ha az utcán szembe jöttél volna felem, nem ismerlek fel...
- Ez csak természetes - vonta meg a vállát a fiú.- Azt hiszem, ugyanígy vagyok ezzel. Tudja, szenilis vagyok a vén fejemmel.
- Vén? Mennyi is vagy pontosan?
- Huszonegy.
- Hú, hát tényleg baromi öreg vagy - húzta széles mosolyra az ajkait a Lady.- Luciano meg mindig azzal jön, hogy ne nézzük le a fiatalsága miatt...
- Ó, miért, te hány éves vagy?- szólította meg Jared a fiút, aki először megremegett, majd lassan ránézett.
- Tizenhét. Viszont mindenki csecsemőnek néz, szerintem tudod, milyen érzés ez.
- Addig örülj, amíg gimnazista vagy - sóhajtott Jared.- Szívok eleget az egyetemmel... Á, kösz, anyu! Szóval... - nagyot húzott a borostyánló italból, melyet édesanyja az imént a kezébe nyomott.- Frankó egyedül, meg minden, imádom a lakásomat, viszont néha visszasírom a gyerekéveket.
- Nem vagyok már gyerek - morogta Luciano, majd belekortyolt a narancslébe.
- Persze, mindenki ezt mondja ilyen idősen - legyintett a tejfölszőke fiú. Édes istenem, milyen gyönyörű szemei vannak...! - Aztán dehogynem. Mondjuk az is igaz, hogy én ismerlek már úgy negyed órája, szóval pontosabb következtetéseket nem nagyon tudok levonni.
- Egyébként hol laksz?
Aranyos volt a kissrác, ahogy félre hajtott fejjel, fél kezében a narancsos pohárral figyelte, mit válaszol most a menő nagyfiú. És valóban érdekelte, látszott rajta - holott az előbb még világvége-arckifejezéssel meredt a falra.
- Doverben - felelt Jared.- De nem hiszem, hogy ez olyan baromi érdekes lenne. Vagyis te tudod...
- Engem érdekel - mosolyodott el Luciano.- Szeretnék én is külön lakást, viszont amit mondtam az előbb, itt elég erősen érvénybe lép...
- Figyelj, a te korodban még jogosan aggódnak a szüleid. Én is vagy hat évig zokogtam nekik azért a lakásért; tizennégy évesen meg sem hallgattak, tizenhat évesen csak legyintettek, tizennyolc évesen elkezdtek ígérgetni, és húsz évesen megkaptam a kulcsot. Bízd az időre.
Luciano ezvan-pillantással egy pillanatra felrántotta mindkét szemöldökét, aztán pedig újra ivott.
Lady Belles időközben átült a másik kanapéra, s élénken beszélgetett Mrs. Roxton-nal, miközben mindketten finom porceláncsészéből iszogatták a kávéjukat. Szerencsére.
Nem volt valami kellemes úgy áradozni egy szinte vadidegen fiúnak, hogy közben az anyja lesi minden pillanatát, figyeli, hogy ő mit mond. És valóban, Lady Belles mindezidáig árgus fülekkel hallgatta, miről beszélgetnek a fiúk.
Jared az édesapjára pillantott - az már vagy a hetedik szivarra gyújtott rá, s közben jókat nevetett barátja viccein. Általában így volt ez a Roxton családnál - nemek szerinti "klikkek" alakultak ki minden egyes vendégségnél, s az egész csapat egyedül a vacsoránál tudott csak közösen beszélgetni.
Marisa és Aaron, miután letették az üres bögréjüket, felálltak, majd elindultak a lány szobája felé. Igazuk van, gondolta Jared. Inkább legyenek egymással közösen, mint a vendégekkel külön. Az ezüstszőke fiú hallani vélte, amint csapódik a szoba ajtaja. Meg is borzongott egy kicsit; zavarta, hogy - úgymond - egyedül maradt Luciano-val. Ugyan most csak csöndesen kortyolgatta az italát, és egy szót sem szólt, de Jared érezte, tudta, hogy hamarosan újfent beszélni kezd.
- Jared, miért nem mutatod meg Luciano-nak a szobádat?
Az említett szinte kővé dermedten fordult az anyja felé; pulzusszáma kétszeresére gyorsult, amikor meglátta édesanyja édesbájos mosolyát.
- Végül is... Érdekel?- fordult a vendég felé. Amaz angyalian határozatlanul bólintott, majd hasonlóképp cselekedett, mikor Jared feltápászkodott a whiskyspohárral a kezében.
Az idősebb fiú futtában még beugrott a konyhába, és kirántotta a Jim Beam-et a hűtőből, aztán hóna alatt az üveggel intett Luciano-nak, hogy indítson a lépcső felé.
Szótlanul baktattak fel az emeletre, utána pedig a szobába. Pillanatnyi sötétség fogadta őket, de hamarosan megoldódott a helyzet; Jared egy gyors mozdulattal a kapcsolóra csapott, mire a lámpa körtéi felizzottak.
- Csendes kis magánszentélyem - tárta szét mosolyogva a karjait, miután Luciano csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
- Tyű, milyen rendet tartasz te - mosolyodott el az angyalfiú, végignézve az asztalon.- Ha látnád az én szobámat...
- Ugyan - szúrta közbe méltatlankodó kis nevetéssel Jared.- Ezer éve nem voltam itt. Nyilván a nővérem takarít meg pakolászik állandóan... Különben a fénykoromban hihetetlen dzsumbuj volt itt.
- Valahogy nem tudom elképzelni - kuncogott Luciano.- Ide nem illik a kupleráj. Valahogy olyan, mint egy...
- Angol főnemesi család hercegfiának a magánlakosztálya, tudom.
Luciano elképedve nézett a tejfölszőke fiúra.
- Pontosan ezt akartam mondani.
- Szerinted nem hallottam még?- tekintett fel Jared, miközben ujjai a metszett kristálypohár mintáival játszottak.- Minden haverom, akit hazahozok Doverből, ezzel jön. De még a csajok is!
- Azon nem gondolkoztál még el, hogy talán igazuk lehet?
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem így van - nevetett fel a fiú, és meghúzta a poharát.- Whisky-t?
- Ó, nem, kösz, én nem vagyok vala...
- Ne szórakozz - Jared oldalra hajtotta a fejét, és "nanekemnemondd"-stílusban felhúzta a fél szemöldökét.- Narancsleved amúgy sincs már.
Megint olyan édesen határozatlan...! Jared a végtelenségig tudta volna nézegetni ezt az arcot; a csillogó, kék szemeket, a szőke tincseket, a már-már lányosan telt ajkakat, és a pisze kis orrot.
- Nem bánom - adta be a derekát végül Luciano.- Csak keveset...!
- Jó, jó, persze... - motyogta csak úgy magának az idősebb fiú, azzal eleget tett a kérésnek, s mind Luciano, mind a saját poharát telitöltötte.
- Mondtam, hogy keveset - nyüszített az angyalszőke fiú.
- Jaj, ne vinnyogj már... Ha nem kell, ott hagyod.
Figyelte, amint a fiú óvatosan az ajkaihoz emeli az italt, s roppantul érzékborzolónak találta azt, hogy mindeközben végig őrá, Jared-re néz. Olyan csábítóan... Vagy mi.
Arra számított, hogy félrenyel, vagy köhögni kezd a magas alkoholtartalom miatt, de nem; épp az ellenkezője következett be. Luciano mohón, mégis visszafogottan nyeldekelte a borostyánló lét, majd végignyalta alsó ajkát, mikor a szőnyegre helyezte a félig üres poharat.
- Melyik gimibe jársz? - kérdezte hirtelen az ezüstszőke fiú. Válaszképp Luciano először megborzongott, aztán kipirult arcán mosoly jelent meg.
- A francia kéttannyelvűben, ha ismered...
- Az a Pompadour-os?
- Igen, az - bólintott Luciano.
- Azt hiszem, van testvériskolája Doverben, vagy mi.
- Lehet... Mindenesetre a londonit nem szeretem, tudod, idegesítőek már a beszólások.
- Beszólások?- Jared elképedten húzta fel a szemöldökét.- Például?
A fiú nem válaszolt azonnal, inkább halogatásképp kortyolt az italából újra. Angyalarca minden egyes csepptől vörösebbre gyúlt, s kezei kissé remegtek, amikor a teljesen üres poharat félretette.
- Tudod, náluk alapértelmezett, hogy akinek hosszú a haja, az buzi. És hogy aki bakancsot hord, az sátánista. Ha pedig ötös vagy fizikából, arra csak azt mondják, stréberpöcs.
- Nem unják még?
- Úgy tűnik, nem. Viszont félnek is tőlem... Tudod, rájuk küldöm a pokol bukott angyalait, meg hasonlók.
Jared először csak kuncogott, aztán nevetése egyre erősödött, mígnem elérte azt az állapotot, hogy hanyatt vágódott, és úgy folytatta a jóízű hahotázást.
- Elképzellek páncélban meg ostorral, ahogy irányítod a hatsereget - nyögte ki végül nagy nehezen.- Ezt a sok észt... Szerencsétlen. Azon még nem gondolkoztál, hogy elmenj?
- Szerinted? - sóhajtott Luciano.- Tudod, anyáméknak szelektív hallásuk van.
- Ismerős helyzet - Jared mosolyogva felült, majd lecsavarta az üveg tetejét, és újratöltötte a poharakat.- Prosit!
Egyszerre nyelték le az első pár kortyot, s immáron az idősebb fiú is kezdte érezni, hogy az ital igencsak hatni próbál rá. Megpróbált küzdeni ellene, de a whisky mellett Luciano látványa is megrészegítette.
- Te mit tanulsz az egyetemen?
- Joghallgató vagyok... - felelt tűnődő hangon az ezüsthajú fiú.- Most hülye vagyok, vagy tényleg a suliról beszélgetünk?
- Hülye éppen nem vagy, de tényleg arról - mosolyodott el Luciano.- Nekem nem lételemem a téma, de hát te kezdted...
- Akkor vedd úgy, hogy abbahagytam - susogta lágyan Jared, és a fiúra kacsintott.
Aztán pedig elkövetkezett a vidámság. Kretén vicceket meséltek egymásnak, iszonyúan röhögtek, beszámoltak legutóbbi buliélményeikről, meséltek a haverokról, idézgettek egy kicsit a  Kárhozottak Királynőjéből, majd letelepedtek Jared laptopja elé, és megnéztek egy vagonnyi South Park részt, illetve Lestat-klippet.
Jared többször is átkozódott magában - például amikor Luciano olykor-olykor túl közel hajolt hozzá - , hogy miért pont ezt a rohadt bőrnadrágot vette fel, de hát c'est la vie.
- Te, a barátnőd mit szól hozzá, hogy így csöpögsz a klippeken?- mekegte a fiú, kicsit becsiccsentve.
- Nincs barátnőm - hangzott halkan a felelet.- De nem is akarok.
- Hogyhogy?
Jared hirtelen fülig pirult, és képzeletben hálákat rebegett, hogy a mozizás miatt lekapcsolta a villanyt, így a fiú nem láthatta arcszínét. Várt. Nem akart válaszolni.
- Hm, mit mondtál? - szólt újfent Luciano.- Nem hallottam.
Az idősebb srác kénytelen-kelletlen a kis vendégre nézett.
Belőlem aztán ki nem szeded, öcsisajt, hogy borzasztóan tetszel...
- Semmit - motyogta.- Ne feszegessük a témát, kérlek.
- Nekem mindegy - rántotta meg a vállát Luciano hetykén.- Csak kérdeztem.
Erős késztetést érzett arra, hogy a fiú képébe üvöltse az igazságot. Viszont eszébe jutott az is, hogy csak vendégek, és hamarosan elmennek... És hogy ki tudja, mikor látja újra, meg hogy nem ismeri igazán.
Kit érdekel?- szólt egy kis hang Jared fejében. Valóban... Még a lelkét is eladta volna egy pár percnyi boldogságért. Erre a döbbenetes tényre akkor jött rá, amikor Luciano hatalmasat nyújtózott, és a pulóvere felcsúszott egészen a köldökéig. Kénytelen volt elfordulni.
- Felkapcsolhatom a villanyt?- kérdezte ásítozva az angyalfiú.- Még képes leszek elaludni...
Elaludni? Akkor pláne. Pezsdítsük fel egy kicsit az eseményeket.
- Nyugodtan, ott, a szekrény mellett - intett Jared, mire Luciano feltápászkodott, és elindult a kapcsoló felé. Azonban az ezüsthajú srác tudta; vagy most, vagy soha.
Villámgyorsan Luciano mögé ugrott, aki rémülten felé fordult, így is segítve őt célja elérése érdekében.
Jared hallotta, amint zakatol a fülében a vér. Fejébe hirtelen éles fájdalom nyilallt egy pillanatra, de miután felszisszent, úgy illant tova, mint a lepke, amint hálóval kergetnek.
Az ajtónak szögezte a fiút, és ördögien rámosolygott.
- Tisztázzunk valamit, szépségem - suttogta, miközben ujjait lassan végighúzta Luciano hasfalán.- Azt hiszem, te is tudod, mi a helyzet, nem?
- Dehogynem - rebegte a fiú. Hirtelen jött az egész, nem is számított rá... Viszont tiltakozni pedig mégannyira sem akart. Tulajdonképpen reménykedett benne, hogy történni fog valami annál a bizonyos "jóvágású, huszonéves fiú"-nál, amikor az édesapja vagy egy hete beszámolót tartott a családról, Roxtonékról, akik meghívták őket egy szombati napra.
Térdei egyszere mintha kocsonyává váltak volna, amikor Jared óvatosan besimított a pulóvere alá.
- Akkor meg mit szépítsem - mosolyodott el az ezüstszőke hajú.- Gyönyörű vagy.
Mielőtt még az angyalfiú tiltakozni kezdett volna, Jared egy gyors mozdulattal betapasztotta a száját. Egész kellemetes módon.
Gyöngéden kóstolgatta Luciano ajkait, fogait a puha húsba mélyesztette egy pillanatra. Nem, nem, ez képtelenség, nem hiszi el...
Lesz ami lesz - alapon indult el a géptől, tulajdonképpen teljes elutasításra számított... De valamiért úgy érezte, hogy kívül-belül ismeri ezt a fiút, és csak úgy ismerheti meg még jobban, ha megcsókolja.
Legnagyobb meglepetésére nem ő volt a kezdeményező fél. Luciano kiszabadította kezeit szorításból, ujjai Jared tincsei közé siklottak, baljával pedig a fiú derekát karolta át. Nyelvével óvatos felfedezőútra indult a hűvös szájban, feltérképezte az összes zugát, majd végül szenvedélyes tangóra hívta a másik nyelvet.
Jared a kissrác derekát szorította, de olyan erővel, mintha az menekülni akarna. Lassan elhúzta az ajtótól, s az ágy felé kezdte terelgetni.
Azt hitte, megfagy ereiben a vér, amikor kopogtattak. Riadtan rebbentek szét.
- Vacsora, fiúk!- hallatszott kintről Mrs. Roxton hangja. Szerencséjükre az asszony nem nyitott be...
- Mindjárt megyünk! - kiabált vissza Jared, majd megvárta, amíg édesanyja léptei elhalkulnak. Aztán a fiú felé fordult.
- Remélem tudod, hogy még nem végeztünk, szépem - mosolygott rá megnyerően, mint az alsógatyamodellek szokták. Luciano cicásan beharapta az alsó ajkát, majd kiviharzott a szobából.
- Hú, az istenedet - fújta Jared, majd nagy levegőt vett, és utána iramodott.
Az asztalnál már mindenki helyet foglalt; Marisa és Aaron egy újabb adag kakaót iszogattak, a két apa mostmár bevette a beszélgetésbe Lady Belles-t is, Mrs. Roxton pedig épp a krumplipürét tálalta a csirkemellel.
Mit hoz a (bal)szerencse, a két fiú természetesen egymással szemközti helyet szerzett magának; viszont igyekeztek nem tudomást venni a másikról. Szótlanul ették végig az első fogást - néha illedelmesen nevettek a vicceken, vagy odafigyeltek, ha épp nekik tartott monológot valamelyik felmenőjük.
Jared épp Lord Belles-t hallgatta, aki a kampányszóvivőket szidta orrba-szájba, s valamiért ezt életfontosságúnak találta a fiatalabbik Roxton-kölyöknek címezve szónokolni.
A fiú tettetett érdeklődéssel hűházott, és jézusomozott, de mindeközben az asztal alatt azon volt, hogy lábfejével végigsimítson Luciano vádliján. Nagyon remélte, hogy a kissrác közben nem bámulja úgy, mintha aranyborjú lenne.
- És még képesek azt mondani, hogy ők, érted, hogy ŐK normálisak! Hát könyörgöm, mi ez, ha nem megvesztegetés? A királynő is tehetne már ellene valamit!
- Ó, a királynő - legyintett Lady Belles.- Mit csinál az? Ül a palotájában, és ostoba szappanoperákat néz.
- Félreérted a helyzetet, drágám - mosolygott rá szelíden a Lord.- Csupán azért méltatlankodom, hogy igazán jó lenne likvidálni ezeket a szerencsétleneket...
- Wilhelmina, ez isteni!- Oprah Belles igyekezett terelni a témát. Tudta, milyen "áldott" jó fazon tud lenni néha a férje...- Áruld el, hogy csinálod!
- Hát először is, filézd ki a csirkemellet. Aztán forgasd meg egy kis lisztben és zsemlemorzsában, aztán tojásban, de emellett tehetsz bele...
- A nők!- kiáltott fel hirtelen Mr. Roxton.- Látod, Gregory, megrónak minket, de amikor ők kezdenek el a főzésről beszélgetni...
- Jaj, apa, egyetek inkább - méltatlankodott Marisa. Jared megfigyelte, hogy mintha kicsit kócos lenne a haja, az ajkai pedig szokatlanul duzzadtnak, vörösnek tűntek... Elvigyorodott.
- Te jó ég, Mina, még desszert is?- fújt nagyot Lady Belles, mikor Mrs. Roxton egy jó adag fagylaltot, illetve egy minyonos tálcát tett az asztalra.- Megszakadok.
- Anya, felvihetjük? - kérdezte Jared gyorsan.- Csak tudod, épp filmet nézünk, és hosszú is, szóval jó lenne még ma befejezni...
- Felőlem... - mosolygott rá Mrs. Roxton.
Évek óta nem látta még ilyen boldognak, kedvesnek, nevetősnek az anyját, de kiváltképp örült is neki, hogy nem zsémbeskedik, mint ahogy azt általában előszeretettel művelte.
Inkább telipakolt két kelyhet fagyival, elvett négy minyont a tálcáról, majd intett Luciano-nak. Higgadtan, lassan másztak fel az emeletre.
Miután beértek a szobába, Jared legelső dolga volt, hogy bezárta az ajtót. Mosolyogva tette le a laptop mellé az édességeket, majd Luciano felé fordult.

~*~