~*~

Gyönyörűen mosolyogsz, az anyád mindenségit neki, gondolta, azzal közelebb lépett, és újfent magához vonta a kissrácot. Amaz gyöngéden, tehetetlenül omlott a karjaiba, s szinte vad szenvedéllyel csókolta meg.
Az egyetemista srác könnyedén az ölébe kapta az angyalfiút, és az ágyhoz sétált vele. A bézs ágyneműre fektette, őrjítő kis csókot lehelt az ajkaira, majd sarkon fordult...
És hamarosan visszatért az egyik fagylaltoskehellyel. amit ideiglenesen az éjjeliszekrényre helyezett.
- Haragudnál, ha...?
Nem fejezte be a mondatot, ehelyett eszeveszett tempóban elkezdte lehámozni Luciano ruháit a tulajdonosukról. Ahogy egyre több gyöngyházfényű felület villant ki a sötét pulóver redői alól, úgy érezte egyre kényelmetlenebbnek a nadrágját.
- Ne visíts, hideg lesz - mosolygott rá ördögien, majd a kehelyért nyúlt.
Luciano halkan felszisszent, amikor egy keveset a hasára pakolt a kiskanál segítségével.
- Én szóltam - suttogta Jared, azzal közelebb hajolt, s nyelvével óvatosan az édeskés masszába nyalt. Egyre többet fogyasztott el belőle, s hirtelen azt vette észre, hogy a selymes bőrt csókolgatja. Így tüntette el alig két perc alatt a három gombócot, miközben marhára élvezte, hogy a kissrác teste egyre erőteljesebben vonaglik.
- Kérlek, ne - nyögte elhalón Luciano.- Csak... Csókolj meg.
- Legyen meg a te akaratod - mosolygott a fiú, és az állánál fogva magához vonta a szőkeséget. Szerelemmámorban úszó, érzékborzoló, nedves csók volt. Jared érezte, hogy két pici kéz az inggombjaival babrál; segítőkészen ő is odanyúlt, így a munka gyorsabban ment, s a vörös selyem a szoba közepén landolt.
Egy ügyes rántással Lucianoról az utolsó ruhadarab is lekerült; a fekete cicaboxer is hasonlóképp végezte, mint a Jared inge. Azonban a fiú kezdett akaratossá válni.
Ujjait egészen az egyetemista övéhez csúsztatta, majd lehúzta a cipzárt. Kemény szépséget tapintott.
Mikor már egálban voltak meztelenség terén, Jared úgy érezte, nem bírja tovább. Csókokkal borította be Luciano testét, s így haladt egyre lejjebb. Orra selymes, szőke pihéket érintett.
Hiába tüzel úgy az ágyéka, mint eddig még soha, egyelőre Lucianoéval volt elfoglalva.
Egy kis bűnözés sosem árt... Pláne, ha az embernek profi bűnözővel van dolga.
És Jared bűnözött, milyen édesen bűnözött! Nyelvével kényeztette, szívta, csókolgatta, miközben kezei a kedvesen rózsaszín mellbimbókat simogatták.
Luciano muzsikáló nyögdécselése a végletekig fokozta a vágyát; ez a földöntúli gyönyörűség itt most az övé, és ő azt csinál vele, amit akar... Olyan védtelen! Olyan döglesztő!
Az Élet Nedűje lassan csordogált, ajkán, állán - nyelvével az utolsó cseppet is eltüntette. Azonban mielőtt a fiú felé telepedett volna, az ügyesen lerúgta magáról, s hanyatt döntötte.
- Hét éve ai-kidozom - susogta. Nyelvével végigsimította Jared izmos felsőtestét, egy vargabetűvel megkerülte a köldököt is, majd mikor ajkai a fiú férfiasságát tapintották, elérkezettnek érezte az időt az édes bosszúra.
Jared tövig mélyesztette a körmeit a párnába, amikor Luciano minden gátlását levetkőzve a merev hímtagra bukott. A gyönyör hullámai egyre erősebben rohantak át a testén, és fékeznie kellett magát, hogy ne üvöltsön, amikor elérte azt a bizonyos küszöböt.
Ámbátor most már nem engedett. Pihegve hullott ugyan a paplanra, amikor elsült, de nem adta meg a lehetőséget a pihenésre.
Két erős kéz ragadta meg Luciano derekát, és ő hirtelen újra alul találta magát. Jared még egy lehajolt hozzá egy utolsó csók erejéig, utána pedig a fülébe dorombolta.
- Most szólj, ha nem akarod... Bár akármit mondasz, megcsinálom.
- Akkor meg nem tök mindegy, hogy mi a válaszom? - méltatlankodott suttogva Luciano.
Egyszerre tört fel belőlük a hörgő nyögés, mikor Jared belé hatolt. Biztosan mozgott a fiúban. Annak vékony lábai a derekára kulcsolódtak, karjai krisztus-mód szétvetve, arcát szenvedővé változtatta a kíngyönyör. A lökések pedig egyre gyorsultak... Nem, ilyen nincs. Egyszerűen nem létezik.
Az ezüstszőke srác félájultan hullott Luciano mellé, karjaival a törékeny kis test után nyúlt. Magához vonta, ajkaira csókot perzselt, miközben a két kék szem jégkalodaként zárta magába.
- Azt hiszem...
- Igen?- suttogta Jared. Ujjai a fiú aranyló tincseivel játszottak.
- Nem akarok hazamenni, Jared - motyogta érthetetlenül. Arcát az említett mellkasába fúrta, karjaival átölelte a fiút.
- Szerinted én akarom, hogy hazamenj?
- Doverbe akarok menni veled.
- Ha rajtam múlik...
- Miért mondod ezt?
- Mert így van.
Luciano nem válaszolt azonnal, de Jared látta, hogy mosolyog. Az éjjeliszekrény felé nyúlt, és lekapcsolta a kislámpát.
- Ne, ne, el fogok aludni - motyogta Luciano.- Kapcsold fel, kérlek.
- Én viszont kifejezetten aludni szeretnék.
- De nem érted, nekem még ma haza is kell keverednem!
- Ki mondta?
- Mi van?
- Egyáltalán nem kell hazamenned.
- Sajnos le kell lombozzalak; muszáj vagyok hazamenni.
- Majd én hazaviszlek.
- Hogyan?
- Szerinted nincs kocsim?
- Ööö...
- Talált-süllyedt. Aludjál már, könyörgöm...
- De...
- Csend legyen.
- Jared...?
- Mondjad.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek.
***
Május huszonegyedikén napsütéses reggelre virradt Dover népe. Az utcát elözönlötték a járókelők, mindenfelé iskolába igyekvő diákok, fiatalok, a piacra tartó idősebbek, az utakon autók pöfékeltek, elvétve egy-egy biciklista.
A Minnerstone Street 15.-ben azonban béke honolt. Olyan mozgalmas fajta...
- Beszéltél már velük azóta?- kérdezte Jared.
- Igen. Szerencse, hogy a testvériskolába azonnali hatállyal át lehet iratkozni.
- Ez a te szerencséd, kedves - mosolygott rá az egyetemista. Pizsamában álltak mind a ketten, vagyis vékony, már-már áttetsző nadrágban. A legénylakás közepén álló kanapén egy bőrönd díszelgett, meg egy halom cédé, és egy hátizsák.
- Jared... - kezdte Luciano félénken.- Amit tegnap mondtam, az halálosan komoly volt.
- Tudom.
- És... Nem akarom rád erőltetni magamat, ha te...
- Úgy nézek én ki, mint aki utál, Luciano?- fordult felé méltatlankodva Jared, de azonnal megenyhült. Ahogy a fiú abban a percben ránézet...
Mosoly-formára remegtek az ajkai, szemei reményteljesen csillogtak. Látszott rajta, hogy mondani akar még valamit; azonban Jared szavak nélkül is megértette.
Közelebb lépett hozzá, és a karjaiba zárta. Homlokuk összekoccant, mosolygó szájuk néhány tizedmilliméter híján összeért.
- Szeretlek, Luciano.

~*~