Ahonnan a szent ihlet származik:

Nightwish ~ Moondance

~*~

Egyre csak telt a hold. Én az egyik fa tövében ültem, mit ültem, rejtőztem, és figyeltem, ahogy vértestvéreim lassan szállingózni kezdenek a tisztás felé. Lethlon tisztására.
Mily meglepő, Lethlon tisztása Lethlon erdejének kellős közepén helyezkedett el, szabályos kör alakú volt, pázsitját apró virágok nőtték be az évezredek során. Minden évben egyszer, egyetlen egyszer a nyár közepén bált rendeztünk itt, mint ahogy most is, de éreztem, ez különb lesz, mint az eddigiek.
Felfújtabb, látogatottabb, zajosabb, érzelmesebb.
A nevem Gaven. Sötételf vagyok, kinézetre magas, vékony huszonéves férfi, hosszú, hollószín hajjal, és jégszürke szemekkel. Apám, Celthlorn a klánunk vezetője, s ezévben nekem, mint egyetlen fiának szándékszik átadni a trónt. Belefáradt már az öt évtizede tartó háborgásba, melynek következtében elvesztette feleségét, édesanyámat, s kis híján húgom, Genili is odaveszett. Ez azonban egy hosszú, unalmas történet. Borongósabb, mint az enyém, melyet most szeretnék megosztani önökkel, kedves halandók.
Idő közben szerető társra lelt a sudár, kedves, dolgos elfasszonyban, Ynésé-ben, aki - mégha nehézkesen is - de egyfolytában arra törekedett, hogy oly mélyre lopja magát szívünkbe, mint halott anyám, Nurinen.
Miután tizennégy évessé cseperedtem, apám katonaiskolába járatott, ahol a fejembe verték a tiszteletet és a fegyelmet,  ahol tökélyre vittem íjász- és közelharctehetségemet, ahol első barátokra találtam, és ahol megtaláltam önmagamat. Borzalmasan bezzegazénidőmben-szaga van ennek az egy mondatnak is, nem gondolják?
Tizenkilenc esztendősen hagytam ott az oltalmat jelentő falakat, messze a szülői háztól, s rá fél évvel újfent belovagoltam Lethlon erdejébe. Nomármost, nekünk, sötételfeknek borzasztó szigorú szabályaink vannak, ígyhát ne is várják, hogy eláruljam hazám hollétét. Tilos. Jobb így, hogy nem háborgatnak minket az emberek, teszik fel nekünk ostoba kérdéseiket az örök életről, fényképeznek le minket élesen villanó kameráikkal, hogy aztán világszenzációt csináljanak népünkből a különböző lapok.
Olyan jó néha beszökni az emberlakta városokba, és elvegyülni a tömegben...! El sem tudják képzelni, mennyire imádom, amikor megbámulnak a magam éteri mivoltában az egyik gyorsbüfében, ahová természetesen csak azért illanok be, hogy megnézegessem a falra aggatott fényképeket.
Mindazonáltal sosem engedem nekik, hogy közelebb férkőzzenek hozzám. Ha kísértésbe esek, addig püfölöm valamivel a fejem, amíg ki nem lábalok belőle. Nekem ez az élet rendje. Titokban maradni és titkot tartani.
Ilyenkor persze nem a selyemköpenyemet lobogtatva járok-kelek az utcákon. Átvedlek kényelmetlen, szűk farmernadrágjaikba, kellemetlenül tiszta és kemény ingjeikbe, bőrcipőjükbe. Fel sem ismernek, higgyék el, pláne, ha finoman csúcsos füleimre dobom hajamat.
Ennyit rólam. Így is túl sokat áradoztam lényegtelen dolgokról. Hadd térjek hát vissza ahhoz, amit eredetileg el akartam mesélni. (Látják? Már megint feleslegesen beszélek.)
A holdfény egyre nagyobb medencét tett a magáévá, ahogy lustán kikúszott a fák közül, és kísérteties ragyogásba borította a tisztást. A mellettem elsuhanó fekete alakok száma is megnőtt, azonban még mindig nem éreztem elérkezettnek az időt, hogy én is elinduljak.
Ma avatnak be. Illetve... Hogy is mondjam. A felszentelés túl nagy erősségű szó, maradok inkább a befogadásnál. Igen, ez tökéletes. Ma fogadnak be a vezetők közé.
Persze ez nem olyan, mint maguknál. Hogy a fejemre csapnak egy koronát, és átakasztanak valamiféle giccses szalagot a vállamon, melyen arany betűkkel írt szavak éktelenkednek. Nem, az én népem sosem volt csiricsáré; ennek is megadjuk a módját.
Mióta élek, nem volt részem ilyesmi befogadásban. Pláne nem úgy, hogy engem akarnak. Apám huszonhat éves volt, mikor születtem, most hatvanhat. TIzennyolc éves korában kezdett uralkodni, így az övéről már lecsúsztam. Pedig még ma is megesz a kíváncsiság, hogy miféle módon mehetett végbe.
Nekem táncolnom kell, az egész bál legelején. Táncolnom kell a választottammal.
Ő még nem tudja, azonban én jó fél éve kinéztem magamnak. Mindig mosolyognom kell, ha rágondolok. Örömet csempészett a szívembe, már akkor is, mikor legelőször megláttam, amint fényes nappal a barátaival szaladgált az Emielnél, mely körülbelül tíz kilométerre a tisztástól zubogott alá.
Akkor is hallottam az irdatlan mennyiségű víz robaját, mikor ott ültem, és évődtem, induljak-e, vagy sem. A hold megállíthatatlanlu kúszott előre, mígnem teljesen elérte azt a pontot, hogy fénye a tisztás egész területét belepje.
A tisztás peremén már százával ácsorogtak a kíváncsi sötételflányok és -férfiak.
Nagy sóhajjal feltápászkodtam, s tétova léptekkel elindultam feléjük. Nem láttam köztük Lian-t, és ez kifejezetten zavart.
- Gaven...!- kapott el hirtelen valaki. Szívszélhűdéssel küszködve fordultam a hang irányába, de arcomra azonmód békés mosoly kúszott, mikor megláttam foglyulejtőmet.
- Édesapám - hajtottam fejet.- Most szándékoztam belépni a Körbe.
- Ynésé nagyon aggódik - szólt hozzám Celthlorn nagyúr. Merthogy most Celthlorn nagyúr volt, nem, nem apa, nem édesapám, nem mentorom; nagyuram.- A nép pedig mozgolódik.
Halkan hümmögtem. Elnézegettem egy ideig nagyuram megynúlt arcát, a vékony barázdákat szája körül, bozontos, mégis szép ívű szemöldökét, hosszú, szabályos orrát, s mogyorószín haját, melybe már jócskán bekúsztak az ősz szálak. Nagy, égszínkék szemei féltően meredtek rám, két vaskeze úgy szorította a vállaimat, mintha csak össze akarná roppantani csontjaimat.
- Nagy nap ez neked - szóltam végül, és gyöngéden lehámoztam magamról ujjait.- De hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem. Ne félj, tudom, mit csinálok.
- És a választottad...?- kérdezte apám. Most egészen biztos voltam benne, hogy mint apám néz rám, s nem a jövő uralkodóját látja bennem, hanem fiát.
- Már döntöttem - bólintottam.- Ígérem, minden úgy fog menni, ahogy azt megbeszéltük. Felnőtt vagyok, felnőtt módjára gondolkozom.
Apám erre nem válaszolt. Jó alaposan végignézett rajtam, ajka mintha megremegett volna egy pillanatra, majd se szó, se beszéd, magához rántott, és karjaiba zárt. Hallgattam szíve taktusát, orromat csiklandozta édes cseresznyevirág-illata. Szerettem. Borzasztóan szerettem.
Miután percekig maga mellett tartott, féltem, talán észrevesznek minket. Azonban mikor épp kértem volna gyöngéden, hogy eresszen, eltávolodott, és nagyot sóhajtott.
- Indulj, Gaven - szólt rekedtes hangon.- Itt az idő.
Mondani akartam valamit, valamit, ami iszonyú hatást tehet megtört édesapámra, valamit, amitől rettegése elszáll, és inkább reményteljesen néz majd rám, ámbátor akárhányszor nyitottam szóra számat, elszállt a hangom. Csak leszegtem egy percre fejemet, majd megigazítottam magamon fehér selyemöltözékem, szorosabbra kapcsoltam fekete köpenyem ezüstcsatját, hátraráztam hajamat, és előre léptem.
A tömeg úgy nyílt szét, mint a Vörös-tenger. Mindnyájan megbámultak, egyesek még fejet is hajtottak, ámde én nem álltam meg.
Halk dallam szökött a magasba, szökkenő hangok gyors egymásutánban, jégcsap olvadására emlékeztető képet ébresztve fel bennem. Megborzongtam egy pillanatra, s körülnéztem.
Genili húgom ujjai bűvölték a virginált! Gyönyörűnek tetszett; a hangszeresek közepén foglalt helyet, sötét bársonyruhája dereka köré simult, fekete haja körüllengte nyakát. Legszívesebben odarontottam volna, hogy összecsókoljam, de ő megakadályozott e nemes cselekedet végrehozásában, a sajátomhoz hasonló szürke szemeinek egyetlen pillantásával. Láttam, hogy mosolyog, s visszamosolyogtam rá.
Megálltam a hatalmas sugarú kör közepén, és végignéztem leendő alattvalóimon. Nagy szemek néztek vissza az én szürkéimbe, apró kezek gyúrták izgatottan a ruhaszegélyeket, halk suttogásfoszlányok ütötték meg fülemet.
Egy pillanatra eltántorodtam. Akármerre forgattam a fejemet, nem láttam őt. Kiszáradt torkomon olyan érzés volt a nyelés, mintha csak szöges drótot akarnék a gyomromba juttatni. Rettegtem, hogy nem jött el.
Már-már azon voltam, hogy a nevén szólítom, de abban a szent minutumban észrevettem. Engem nézett ő is, mint oly sokan körülötte; de ő másképp. Láttam a szemében valami kísérteties lidércfényt.
Nagyot nyeltem, és a zenészek felé néztem. A négy márványtrón egymás mellett fehérlett; Ynésé édesapám karján nyugtatta finom kézfejét, és mosolyogva rám pillantott, akárcsak felmenőm, a két szélső helyen pedig atyai jóbarátaim, Niweda és Zelon, a két középkorú alvezér foglalt helyet. Miután édesapám lassan, kimérten bólintott, mindnyájan megismételték a mozdulatot, a néppel együtt. Hát úgy látszik, elfogadták döntésemet. Ez a tény abban a percben hihetetlenül megnyugtatott, hisz a nehezén már túl voltam. (A mi népünk sosem volt az a homofób fajta, elfogadtuk egymást, és elfogadjuk még most is azt, aki "más".)
Most vagy soha, gondoltam, és határozottan megindultam felé. A körötte állók hitetlenkedve bámultak mind rám, mind rá, mikor alig egy méteres távolságban megtorpantam. Tehát a nép félreértette. Most már megmásíthatatlan a Lelki Törvény, de édes istenem, akartam is én megmásítani...!
Genili tovább játszott, feszültségkeltővé varázsolva a nótát a folyamatos gyorsítással. Csak akkor csendesült el játéka, mikor látta, hogy előre hajlok, azonban esze ágában sem volt abbahagyni.
Hátam mögé húztam bal karomat, míg jobbomat kinyújtottam Lian, a szépséges elf-ifjú felé. Nem nézhettem rá; csukott szemekkel, leszegett fejjel vártam, hogy ujjai érintsék az enyémeket. Ugyan biztos voltam rá, hogy elfogad, a páni félelem csak nem hagyott nyugodni. Zakatoló szívvel vártam.
Mintha milliárdnyi tűz lobbant volna fel testemben, mikor éreztem, hogy kis keze megmarkol. Elmosolyodtam, és fölegyenesedve arcába bámultam. Jó két fejjel magasabb voltam nála.
Ártatlanul pislogott rám sötétzöld szemeivel, miközben szabad kezével zavartan a füle mögé gyűrte göndör, fekete tincseit. Úgy, de úgy nekiestem volna, halványmályva ajkainak, kecses hattyúnyakának... Persze csak egy kicsit.
- Gaven... - suttogta elhalóan. Abban a percben rázendítettek a hegedűsök, megszólalt a cselló, a furulyások nagy levegőt vettek.
A derekára fontam karjaimat, és közelebb húztam magamhoz. Bátortalanul kezdett lépegetni a hirtelen támadt hangzavarban, míg én már tapasztaltabb módon indítottam a táncot. A nép pedig hatalmas szemekkel figyelt minket.
Úgy éreztem, megszűnik létezni minden. Maradunk mi ketten, a csillagszemű égbolt, az éj koronázatlan királynője, a lidércfény, és a muzsika. Nem érdekelt más, csak ő. S miközben egyre meredtem a méregzöld íriszekbe, alaposabban megfigyeltem az angyali ártatlanság hamis pecsétjét is - Lian csodaszép arcát.
Könnyedén simult a karjaimba minden egyes lendületes pörgés után, a ritmusos, mégis szabálytalan tánc közepére pedig egészen belejött. Belenevetett a hajamba, futólag nyakamba csókolt.
Mesés pillanatok maradtak meg bennem. Tényleg, mindent és mindenkit kizárva magunk körül roptuk, felszabadultan, gátlástalanul, mintegy előre is megkötve titkos szövetségünket. Éreztem, Lian örökké mellettem marad, örökké szeretni fog, örökké így nevet majd rám.
Totálisan beleszerettem, ha lehet, még jobban. Kínzott a vágy, hogy megcsókoljam... De éreztem, apámnak az már valóban sok lenne. Olykor őrá is pillantottam.
Mosolygott, szélesen mosolygott, láttam rajta, hogy boldog, elégedett... Választottam mégis meghökkentette. Nem, nem akartam még jobban a lelkébe gázolni, hisz már megtettem, hacsak fél lépéssel is.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy igenis fáradok. Egyre nehezebben kaptam fel a magasba az én pillekönnyű angyalomat, egyre nehezebben ugráltam a gyors szakasznál.
A tánc végeztével lihegve magamhoz öleltem, és csókot nyomtam a homlokára, lágyan, lassan, kiélvezve a mennyei pillanat minden tizedmásodpercét. Nehezen vontam el ajkamat selymes bőréről, de meg kellett tennem. Kisimítottam arcából az odatapadt, göndör fürtöket, majd kézen fogtam, és apám felé fordultam vele.
Megint ugyanazt éreztem, mint a beavatás előtt, a Körön kívül. Hogy ő most Celthlorn nagyúr. Én pedig utódja. Azonban szemében mégis ez csillogott: "Fiam".
Majdnem hangosan felzokogtam, mikor a keblére borultam. Szorított, erősen és hosszú ideig szorított, majd hasonlót tett, mint én Lian-nel; homlokon csókolt, jelét adva ezzel, hogy innentől kezdve énrám tekintsenek, ha az uralkodóról beszélnek.
Lecsatolta köpenyegemet - ekkor már leplezetlenül sírtam, de némán, csak csorogtak arcomon a könnyek - , majd intett Ynésé-nek, aki erre felállt, és kezében valami puhával, hófehérrel, közelebb lépett.
Ide nem kellettek szavak. Csak térdeltem, miközben a pázsitot néztem, és némán hagytam, hogy mostohaanyám rám adja az uralkodó leplet.
- Nézz rájuk - súgta Ynésé reszketve.- Nézz rájuk, és szeresd őket.
Úgy tettem, ahogy kért. Felálltam, majd szembefordultam a néppel, akik mostmár az én népem voltak. Széttártam karjaimat, hagytam, hogy a fehér bársony alázubogjon. Tapsoltak, kacagtak, a nevemen szólítottak. Boldognak tűntek; egymás nyakába ugrostak, hirtelen feltűntek a boroskisasszonyok és az idősebbek ínycsiklandó étkeket pakoltak a sebtében odakerített hosszú asztalra.
Genili húgom újfent játszani kezdett, azonban már nem csak nekünk - mindenkinek. Sötételfjeim párokba, csapatokba rendeződve kezdtek táncolni a jóval vidámabb, s talán - ha szabad ilyet mondanom - fürgébb muzsikára.
Legnagyobb megdöbbenésemre még édesapám is karját nyújtotta Ynésé felé. Felnevettem.
Ekkor valami mintha szíven szúrt volna. Hiányérzet, iszonyatos hiányérzet. Körbenéztem, hogy megkeressem az én angyalomat. Sehol nem láttam ennivalóan kócos, göndör fejét.
Eliramodtam az erdő felé, mielőtt még holmi piócaképp rám tapadtak volna barátaim.
- Lian?- kiáltottam, kiérve a Körből.- Merre vagy, szépem?
Semmi válasz. Nagyot nyelve átléptem a csipkebokor felett, és tovább nyomultam előre a fák közé. Akárhányszor hívtam, nem érkezett felelet.
Márványlugas fénylett a közelben. Halk neszezésre lettem figyelmes, sötét alak mocorgott a padon.
- Te vagy... - kezdtem, de rájöttem, értelmetlen kérdés lenne, hisz ott álltam előtte, és láttam, hogy igen, megmásíthatatlan tény, hogy őt látom. Feküdt, és nagy, üres szemekkel figyelte a lugas márványgerendáit.
Letelepedtem mellé, ölembe húztam a fejét.
- Köszönöm - suttogtam.- El sem tudod képzelni, mennyire köszönöm.
- Gaven - Lian felült, így arca kísértő távolságba került az enyémtől. Megremegtem.- Én nem lehetek a törvényes párod.
- Miért ne lehetnél?- sóhajtottam.
- Nem vagyok nő.
- És az érdekel itt valakit?- mosolyogtam rá gyöngéden.- Megsúgom - nem. Ha a gyerekek miatt aggódsz, ne félj. Arra lesz gondja Genilinek. Mármint nem velem.- tettem hozzá, látva megrökönyödését.
Halkan felkuncogott, és átkarolta nyakamat. Reszkető teste az enyémhez simult, ujjai az egyik tincsemmel játszottak.
- Mondhatok valamit?- súgta.
- Amennyi valamit csak akarsz - csókoltam a fülébe.
- Őszintén szólva, örülök, hogy engem választottál - motyogta Lian.- Olyan jó érzés, hogy szeretnek.
- Kis buta - duruzsoltam még lágyan, majd átadva magam az édes kísértésnek, elkaptam az állánál fogva, és közelebb rántottam. Olvatag csókban folyt össze ajkunk, ő óvatosan, gyöngéden kóstolgatott, én vad szenvedéllyel harapdáltam zsenge húsát. Hihetetlenül, borzasztóan szerettem akkor. És szeretem most is.
Nem tudom, hol van most.
Ragyog a nap, csiripelnek a madarak, repkednek a pillangók, én pedig itt ülök a lugasunkban, és írok. Most, hogy visszaolvasom ezt a mondatot, úgy érzem, tekinthetem ezt megfelelő befejezésnek is.
Megyek, és megkeresem az én kedvesemet. Mindazonáltal hadd szögezzem le, hogy a burkolt célzások és sértések mellett imádom magukat.
Örökké az önöké (és persze Lian-é)
Gaven