~*~

Aden már napokkal az ünnepség előtt a fülére szorította a kezét, hogy semmit ne kelljen hallania abból az istentelen zajból, amit majd a partin csapnak az idetóduló talpnyalók. Ő meg majd vágjon jó pofát hozzá, és kellemesen csevegjen egy pohár punccsal a kezében, kiöltözve, és legnagyobb kétségbeesésére, megfésülködve.

És lám, így is történt.

- Jaj, olyan csinos vagy így, fiam, mikor végre...

- Tudom, de akkor sem lesz rendszer a fésülködésből – hajtogatta folyton az anyjának, amikor végre hajlandó volt az aranyszőke hajtincseket kifésülni olyan fájdalmak árán, mit talán csak a súlyos betegek érthetnek meg.

Most pedig ott állt zakóban, alatta egy kék pólóval, ami „annyira kiemeli a gyönyörű szemét”, meg fekete nadrágban. Rózsaszín löttyel telt poharat szorított a kezében, arcán fásult műmosoly ült.

A zsúrkocsik mellett dagadt öltönyösök sorakoztak, rákfalatkákkal megrakott tállal, csoda, hogy le nem borultak a magas tornyok. A másik oldalon pezsgőt iszogattak az asztalnál a fénylő girlandfüzér alatt, amit a lugast tartó keretre aggattak. Az apja ott beszélgetett velük, nagyon gesztikulált. Aden elhúzta az orrát: mibe, hogy a kampányáról beszél?!

Az anyja a nőtársasággal cseverészett, vagy inkább rosszindulatúan pletykált kosztümben, gyöngysorral meg konttyal a kerti székekben.

- És mit gondol, Mr. Lutyens, kívánja követni az apja által kitaposott politikai utat?

Aden rámeredt az előtte álló magas, szikár testalkatú, kefebajszú férfire, és megvonta a vállát.

- Voltaképpen még... Még nem tudom.

- Pedig már éppen ideje volna döntenie. Már csak egy pár hét, és nagykorú lesz, akkor pedig saját magáról kell gondoskodnia.

Lendült a puncsospohár, és az üveg darabokra tört a diplomata fején, fülén csordogált az ital. Aden elvigyorodott, majd visszatért a valóságba, ahol a férfi még mindig papolt.

- Sajnálom, de segítenem kell aaa... konyhában – nyögte gyorsan a fiú, és elsietett a tátogó aktakukac elől.

Persze, ő meg a konyhai segítés. Talán még nem is látta belülről a villájuk konyháját, csak a cselédek dolgoztak ott, őt lehet, hogy be sem eresztették volna.

Átsiklott a hallon, majd fel a lépcsőn, és végig a szőnyegezett folyosón a szobája ajtajáig. Benn jóleső rendetlenség fogadta, a szétdobált könyvek, magazinok, és zoknik erdeje. Ledobta a zakóját az ágyra, és amilyen gyorsan csak tudta, áthúzott egy bő farmert. A pólója most nem érdekelte, magán hagyta. Egy széles vigyorral beletúrt a szőke tincsek közé, hogy összeborzolja őket, majd kinyitotta a teraszajtót.

Többéves gyakorlattal tökéletesített mozdulattal kilendült a korláton, és nemsokára már a pedánsra vágott hibiszkuszbokrok között haladt.

Beszippantotta a kora esti levegőt: nehéz volt a loncillattól, meg attól a mézes furcsa virágtól, ami az üvegházak mellett nőtt. A szellő néha-néha körbejárta az alacsony körte és nyírfákat, a frissen nyírt, teljesen selymes gyepet.

Aden jégkék pillantása szánakozva söpört végig ezen a csodavilágon, amit annyira unt és megvetett.

Gyors léptekkel elért a hátsó kapuig, testszélre kinyitotta, és kislisszant rajta.

A villanegyed házai úgy borultak fölébe az utcán, mint mogorva, színes téglaóriások. De az egész csak egy szempillantásnak, valótlanságnak tűnt, amikor kiért az első sugárútra, ami az útjába esett.

A járdát mindenhol fehér rágógumifoltok pettyezték, suhancok ütődtek a vállának, cigivel a szájukban, mit sem törődve a világgal. Az autók dudálva törtettek el mellette, ordibáltak, ha éppen nem fértek be a zöldbe.

Aden jóleső megkönnyebbüléssel vetette hátra a fejét, és zsebre vágta a kezeit. Csendes békességben, és teljes lelki nyugalommal haladt egy darabig, miközben az összefirkált kirakatokat nézte, amikor zene ütötte meg a fülét.

Már megint ezek a lejmoló kis... – kezdte a gondolatbeli szidást, de ahogy meglátta a zene forrását, a gondolat elfelejtette befejezni önmagát.

Andre Swenowski nem különbözött az égvilágon semmivel az összes mai fiatal suhanctól, kivéve azt, hogy jobban szeretett péntek este kiülni valamelyik zsúfolt utcába a gitárjával, mintsem diszkóba járjon.

Most is így tett; amint elszabadult az édesapja zsarnokoskodó nője elől, rögtön ide vitte a lába. Azt már nem tudta volna megmagyarázni miért; „az ösztönei súgták”.

Amúgy nem volt ez az utcazenészkedés rossz meló. Nem kevés pénzt keresett az elmúlt hetekben, s ebben valószínűleg nem csak bájos mosolya, hanem kifogástalan játéka is közreműködött.

Csak azt utálta, ha nézik. Például a múltkor, kedden vagy szerdán, egy kislány csatangolt el a családjától, és tüntetően ledekkolt elé a tündéri rózsaszín ruhácskájában, miközben úgy bámulta Andre-t, mint ki tudja milyen istencsodáját. A fiú zavartan elmosolyodott, de csak folytatta a pengetést.

A végén persze a kis lurkó elpályázott, vagyis elpályáztatta egy magas, kigyúrt, tar fejű hapsi, és hálából a fiú papírpoharába dobott pár centet.

Aztán a múltkor megtalálták a visító fangörlök. Az volt csak a szép.

Amikor megkérték, hogy játsszon Tokio Hotelt. Andre erre elővette legmegnyerőbb mosolyát, és a kis csoportra pillantva közölte; „a tetves lófaszt.”

Valamiért nem csodálkozott, hogy a lányok otthagyták, de nem is bánta. Ha ez az ára, akkor sem hajlandó német tinimetált pengetni.

Miközben önmagával nosztalgiázott, olykor-olykor belepillantva a McDonald’s-os pohárba, hirtelen megérezte, hogy nézik.

Zavarba ejtően kék szemek meredtek rá tíz méterről, kócos, szőke tincsek alól, a nagy, telt, buja ajkak félig kinyílva engedtek szabad utat a forró, kéjgőzös sóhajnak, amit Andre úgy hallott, mintha csak a fiú közvetlen közelében lenne.

Elvörösödött illetve –vigyorodott, aztán megköszörülve a torkát, dalolászni kezdett.

Mintha megnőtt volna az utca a gitározó fiúra irányuló átlagfigyelme; hirtelen többen is megtorpantak, visszapillogtak Andre-ra, egy-két ember hozzávágott egy-két fontot, amit ő mosolyogva-biccentve megköszönt.

I Should Known Better a Beatlestől… Mindig is imádta.

Hálát adott az égnek, amiért az elécsődült tömegben nem vélte felfedezni a szőke herceget. Amúgy is dögmelege volt egy szál fekete pólóban meg farmerban, de amikor a szemeibe nézett egy röpke pillanatra, úgy érezte, felrobban a kellemesen langymeleg júliusi éjszakában.

De nem, naná, hogy nem vonszolta el magát a kis tündérke. Előre furakodott, ott pedig karba tett kezekkel megállt.

Andre torkába hatalmas gombóc kúszott. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Ujjai valahogy nem álltak rá a hangszer húrjaira, torka mintha egyik percről a másikra kiszáradt volna, ajkait cserepesnek érezte.

Nem, ezt nem folytathatja így. Még egy mosolyt villantott az ismeretlenre, de aztán tüntetően a gitárját kezdte fixírozni.

Közben észre sem vette, mennyi kes állt ma a pénzpoharához.

Aden elégedetten szemlélte a kissrácot, látta rajta, hogy zavarba jött. Figyelte azt a fitos kis orrot, amin apró ráncocskák szaladtak szét, ha elmosolyodott, a koromszín szemeket, amelyek úgy csillogtak az utcai lámpák fényében, mintha pupillája sem lenne.

Miután rájött, hogy eszméletlen szemtelen módon elbambult, ami jócskán neveltetése ellen vallott, beletúrt a zsebébe. Magában szidta a divatipart, amiért ilyen átkozottul szűk a zsebe, és a keze is csak fél óra múltán engedelmeskedik, lúzerbeállítású cincálás nélkül.

Végül sikerült némiképp méltóságteljesen kiszednie egy ötfontost, pár lépést tett a fiú felé, míg végül szemben állt vele egészen.

Cinikus mosollyal az arcán lassan lehajolt, hogy egész közelről ejthesse a pohárba a zöld papírfecnit. Ismét egyenesbe került, és a füle mögé simította a haját. Rávillantotta a szemeit a fiúra, aki jól láthatóan nyelt egyet, és rózsaszín ajkaira kissé zavart, de annál édesebb mosoly kúszott.

Aden hátrébblépett a pohártól, és visszaállt az eredeti helyére. Hüvelykujjait a zsebébe süllyesztette, ebben a pózban figyelte az újra játszani kezdő Andre-t. Néhányan még odasétáltak, és pénzt osztogattak neki, de a tömeg lassanként a sötétedés mértékével egyenesen arányosan fogyni kezdett. Nemsokára már csak Aden, és egy párocska állt a gitárjátékot hallgatva.

- És akkor most az utolsó szám – vigyorodott el Andre, és lefogta a Blackbird kezdőakkordját.

Aden rándult egyet, és ő is elmosolyodott. Pont beletrafált.

A párocska egy kis cuppogás után eltűnt a balfenéken, Aden immár egyedül álldogált Andre előtt. Felvetette a fejét, és a lehető leghangosabb léptekkel elsétált balra. Hátratekintve látta a csalódott pillantást, mire gonoszul elvigyorodott megint. Átment a zebrán, majd hirtelen hátraarcot csinált, vissza az út közepén, kikerülgetve az autókat, fel az ültetett kisfa és kuka mellett, majd villámgyorsan a srác mellé a járdaszegélyre.

Olyan megilletődött arcot kapott ezért, hogy kénytelen volt felnevetni. Kezeivel megtámasztotta magát ültében a gyér, útszélre telepített fűben, és úgy figyelte oldalról Andre arcát, ami eléggé pirosas árnyalatban játszott.

Tekintete az ujjakra csúszott, melyek mintha ezer éve ezt csinálnák, úgy jártak a húrokon. A szám lassan véget ért, a záróakkord ott rezgett még köztük egy ideig a levegőben, majd elmosta az elhaladó autók zaja.

Andre egyenesen az övébe fúrta a tekintetét, amitől valami hirtelen zörrenést érzett a mellkasában, de nagyon remélte, hogy nem hallatszott ki.

- Black bird fly, blackbird fly, into the light of the dark black night... – dúdolta halkan Aden, a fülében még mindig csengett a dallam. – Zseniális. – tette hozzá elégedetten a végén.

Andre egyetértően bólogatott, miközben ujjaival a pengetőt babrálta. Aztán végre rászánta magát, és megszólalt.

- Andre – mondta vigyorogva, még mindig Adenre nézve, aki ugyanúgy szélesen mosolygott.

- Örvendek, Andre – mondta azon a pimasz hanghordozásán, amitől a jó édes anyukája a falra tudott volna mászni.

És úgy döntött, minden belesulykolt szokás ellenére nem fog bemutatkozni.

Andre várt, hátha a szőke herceg megszólal. Ahogy nézte az őt fürkésző, tiszta-kék szempárt, úgy érezte, jégkalodába zárják.

Levette a húrokról gitárbűvölésre specializálódott ujjait, és az ölébe fektette a hangszert. Hát nem mondja a nevét…

Csak ült, karjaival átfonva felhúzott térdeit , haján ragyogott a holdfény, mint holmi glória, arcán arrogancia-árnyak táncoltak.

„Esztétikailag… khm, nem is rossz.” gondolta Andre. „Mit nem is rossz. Egyszerűen varázslatos.”

Ámbátor hiába minden epekedés, sóvárgás és titkon ejtett vágy, ha suttogásunk süket fülekre és vak szemekre talál.

Andre nagyot sóhajtott, majd feltápászkodott, és a hóna alá csapta hű barátját.

- További szép estét – biccentett a titokzatos démonfiú felé, majd mielőtt az bármit szólhatott volna (amiben valamely rejtélyes oknál fogva elég erősen kételkedett), elfordult, és megindult az ellenkező irányba, mint amerről érkezni látta.

Nem, nem néz hátra. Úgy, ügyes gyerek. Továbbmegy, nem áll meg, igen, igen, csak így tovább…

Ahogy imigyen biztatta magát a haladásra, érezte, hogy hiába minden erőfeszítés, lelke tüntetően a sétálóutcában maradt. Gondolataival együtt.

~*~*~

Tizenegy körül ébredt. Csak homályos emlékképek ragadtak meg benne a tegnap estéről, az őt szugeráló, szűkszavú, mégis egyértelműen vele szimpatizáló fiúról, a kevéske pénzről, amit a poharába dobáltak, egyáltalán arról, hogy mikor mit csinált.

- Téridőkontinumzavar rulez – morogta, miközben kikászálódott az ágyból, és kisöpörte arcából az odatévedt, kósza tincseket. Egy szál feszülős, „I hate the world today”-feliratú boxerben pompázott, de magától erre sem jött volna rá a tükör segítsége nélkül.

Bekapcsolta a gépét, majd türelmetlenül ásítozva várta, hogy betöltsön a Vindóz. Amikor aztán megjelent Andre Neon Genesis Evangelion-nal ékített desktopja, a fiú előbányászta a dokumentumai közül az „Ébredős Pléjliszt”-et, és bekúrta a Windows Media Playerbe.

- Andre, kaja!- hallotta odalentről kisvártatva az oly utált, undok hangot.
- A jó tetves édesanyád ánusza, az – közölte az ajtóval brutális kedvességgel, és jóízűen elvigyorintotta magát. Felbassza a ribancanyjú agyát. De úgy, hogy még ma éjjel kinyírja magát.

Aztán végül lustasága és fejfájása legyőzte, így világmegváltó, „Nyírjuk Ki Marcheline Iceroyt”-névre hallgató tervének megvalósításához ma sem látott hozzá.

Suttyomban persze lemászott egy kis müzliért, kanalazgatás közben pedig hogy, hogy nem, eszébe jutott a tegnapi srác.

Tetszett neki, ebben biztos volt, s ezúttal elmaradt az általában alapértelmezett kételkedés is.

Igen, ma is ki fog menni, és ugyanoda. Hátha…

Az anyád úristenit, gondolta bosszúsan Aden, ahogy felkapkodta a ruháit, hajnali tizenkettőkor.

Ahogy felébredt, az első gondolata a kölök volt, meg az az összezavarodott pofa, amit akkor vágott, mikor Andre elpályázott.

Persze, szidta magát, miközben felkerült rá a sötétvörös ing, meg a farmer, mire is számított, ha egyszer nem szólt egy szót sem...

Leért a hallba, majd lassan átment az étkezőbe.

- Jó reggelt, Mr. Lutyens – köszöntötte a szobalány.

Aden válaszul morgott egyet, de ekkor éktelen sipákolás ütötte meg a fülét.

- Jaj, fiam, hova a... Hova tűntél el tegnap?!

- Anya, két oktávval lejjebb... – A fiú a fülét próbálta kidugítani. – Amúgy csak untam a banánt.

- Untad a banánt?! – kiáltott fel megint Mrs. Lutyens, mire Aden megint a füléhez kapott. – Ez nem csak kedv kérdése...

És itt folytatódott a kötelességekről és a felelősségről tartott hosszadalmas monológ, aminek közepén Aden felkapott egy szelet megvajazott pirítóst, és kirohant a házból.

Tudta, hogy ezért még számolni fognak vele, de perpillanat nem nagyon izgatta. Tudatlanul vitte előre a lába, mint két robot, miközben a szájába tömködte a kétszersültet. A kertváros megint elmaradt mögötte, ahogy tegnap is, aztán hirtelen annak a sugárútnak az elején találta magát, ahol előző nap meglátta Andre-t.

Mikor lecsekkolta a helyzetet, megtorpant, de aztán megrázva magát folytatta az útját töretlenül előre. Ahogy közeledett a tegnapi helyhez, a szíve egyre gyorsabban zakatolt. Aztán végre odaért... És lám, Andre ott zenélgetett egy farmerban, fekete tornacipőben, na meg Rainbow Brite-os pólóban. Aden elvigyorodott, és közelebb lépett a fiúhoz. Nem kellett sokat várnia, hogy az észrevegye. Elégtétellel látta a meglepettséget, és az elpirulást. Pont, mint tegnap. Pár lépést közelített, majd hirtelen elhatározással lehuppant a fiú mellé, az előző napi helyére. Végighallgatta a számot, amit Andre éppen pengetett.

Amikor a végére ért, a fiú ráemelte sötét szemeit. Aden halványan elmosolyodott, és cinkos hangon szólalt meg.

- Aden – mondta ugyanúgy, ahogy tegnap mutatkozott be neki a másik.

Örült neki, hogy ezzel széles vigyort varázsolt az angyalfiú arcára.

- Te, figyelj... – szólalt meg megint, fejével a műmájer kiscsajokra bökve. – Nem menekülünk el ezek elől?

Andre lassan felnézett az említettekre, majd egy kecses kis vállrándítást mutatott be.

- Felőlem – válaszolt elhúzott orral.

- Vége a műsornak! – kiáltott fel Aden, és miközben a közönség nyöszörgését és felhördülését hallgatta, Andre felszedte a poharat, eltette az eddig összegyűlt pénzt, a gitárt pedig betette a tokjába, és a szőke után indult.

Percekig némán haladtak egymás mellett, amikor Andre felnézett a fiúra, és kérdésre nyitotta a száját:

- Most voltaképpen hova a francba megyünk?

Aden elmosolyodott.

- Gondoltam, mivel tegnap olyan hatalmas tahó voltam, meghívlak valami piára.

- Tény, az voltál – mondta Andre, de azért vigyorgott közben.

- Gyere – szólt hirtelen Aden, és megragadta a fiú kezét, hogy segítségével jobbra húzza. Megpróbált nem törődni a teste megrándulásával, amit a másik bőrének érintése okozott.

Bevonszolta maga után az egyik füstöt „kávézóba”, ami valójában kocsmára hasonlított, csak az árai voltak egy kultúrált helyhez illőek. De Aden már jól meggondolta: egyáltalán nem akar valami puccos teraszra ülni ezzel a feketehajú kisördöggel... Elvégre magában is tisztázta, hogy szándékai már nem éppen tisztességesek.

Keresett egy asztalt az egyik sarokban, és kihúzva a széket ledobta mellé magát, megvárta, amíg a másik is leül, vele szemben.

- Na, mit kérsz?

Andre gondolkodó arcot vágott.

- Whiskey-t – nyögte ki végül.

Aden feltápászkodott, a pulthoz sétált, és kivárta, amíg kitöltik a két pohár jeges, ráadásul dupla italt, közben magán érezte a két vizslató szemet. Visszaegyensúlyozott velük az asztalhoz, és egy bájos mosollyal Andre elé helyezte az egyiket.

A fiú vigyorgott, mint a vadkörte. Egyik kortyot itta a másik után, ezenközben pedig hálát adott a hely kellemes félhomályának, amiért az elrejtette az arcára kúszó pírt.

- És mióta gitározol?- kérdezte Aden mosolyogva, miközben kettéroppantott egy jégkockát a fogaival.

- Öt éve, de ha jeget rágsz, megrugdalom a segged – szisszent Andre, s a fülére tapasztotta a kezeit. Kinek a körmök táblán való húzogatása, kinek a jég összezúzódása.

- Lúzer vagy te ahhoz, még bakancsod sincs – vigyorgott most már leplezetlenül a szőke srác.- Nézd, nézd, mit csinálok…!

Azzal aljas mód kiemelt vagy négy jégkockát a pohárból, és lassan, őrjítő lassan a szájához emelte őket.

- Az anyád úristenit!- kiáltott Andre, majd felpattant, hogy időben megakadályozza az… Apokalipszist.

A vége persze az lett az egésznek, hogy mind a ketten az asztallapra borultak a röhögéstől, a kis kockák pedig szanaszét gurultak a kopottas padlón.

A fekete srác könnyes szemekkel emelkedett fel, s miközben arcát törölgette, azon gondolkozott, vajon tényleg végigsimított Aden ajkain, amikor megpróbálta kilökni a kezéből a jégkockákat…?

Nem, az képtelenség. Vagy mégsem? Végül is, kit érdekel. Olyan ez, mint a kurvázás. Spontán jön és spontán megy. Mit vár ettől a fiútól…?

- Semmit – dünnyögte sokkal inkább magamagának, mint Adennek. Amaz persze nem hagyhatta szó nélkül a hirtelen jött megnyilvánulást.

- Parancsolsz?- kérdezett vissza, félig felvont szemöldökkel, s mikor Andre ránézett, megvolt az a borzalmas érzése, hogy a fiú a zsigereibe lát, és épp azt fürkészi, ahogy dobog a szíve.

- Ööö… Nem mondtam semmit – nézett rá ártatlanul pislogva, majd kortyolt az italból.- Amúgy miért érdekel?

- Mondjuk azért, mert baromi jól játszol – vont vállat hetykén Aden.- És ezt most komolyan mondtam.

- Aj, hagyd el – legyintett a fekete fiú. Nehezen vallotta be magának mindig is, hogy imádja, ha legyezgetik az egóját, pláne, ha egy ilyen díszpéldánya az emberi fajnak… Elpirult, most már leplezetlenül.

- Ej-ej… Mintha elfogyott volna valami – bökött Aden vigyorogva az Andre előtt ácsorgó, finoman metszett és kiürült pohárra.- Gyakorlott kis alkesznak tűnsz.

- Kérek még – dünnyögte a gitárbűvölő kissé kótyagosan, és épp felkászálódott volna, amikor érezte, hogy valami végigsimít a lábszárán.

Hatalmas szemeket meresztett Adenre, aki azonban igen-igen unottan fürkészte a falra aggatott Boticelli-reprodukciót.

Amikor az a bizonyos valami félénk, céltalan felfedezőútra indult északnak, Andre ajkai közül forró, vágyakozó sóhaj szakadt fel.

Tehát nem közömbös a fiúnak. Jó pont.

- Mindjárt jövök – motyogta, majd határozottan hátratolta a székét, és kiviharzott a sloziba. Úgy tépte fel az ajtót, mintha Jézus állna mögötte, aztán közelebb lépett a tükörhöz, s homlokát a hűvös lapnak nyomta.

Biztos, hogy ő volt. Ezerszázalék. Nem evett ő meszet, és a háta sem tollas. Bár ki tudja…

Úr isten, mit akarhat…?

- Pont azt, mint te, seggfejkirály – morrant a tükörképére. De valahogy…

Mielőtt bonyolultabb vitába keveredhetett volna a tudatalattijával, Andre megcsutakolta az arcát egy jó adagnyi hideg vízzel – ami olyan fagyos volt, hogy szinte tűzforró -, majd kezet mosott, és szendén vigyorogva megigazította a haját.

A lehető legnyugodtabban sétált vissza az asztalukhoz, ahol mit hoz a szerencse, Aden várta, két pohárnyi whiskey társaságában.

- A másodikat azért kifizetem majd…- búgta Andre bűbájosan, miközben helyet foglalt, és – szerinte feltűnésmentesen, holott minden volt, csak az nem – kinyújtotta a lábait az asztal alatt.

- De mesélj kicsit magadról – kezdte, kezébe véve az italt.- Rólam már megtudtad, hogy gitározom, odavagyok az animékért, apámmal meg a nőjével lakom, van egy kurva nagy arc nővérem, és szeretem az anyukám szendvicsét. Te jössz.

Elégedetten tapasztalta, hogy amikor Aden a falapra könyökölt, és borzongatóan kék szemeit az ő sötétzöldjeibe fúrta, ajkait pedig alig észrevehető mosolyra húzta, az a valami, ami az imént szánkázott végig a bal lábán, ismét megcélozza a vádliját.

- Hát... – kezdte egy mosollyal Aden, miközben egy picit lejjebb csusszant a széken, lába egyre feljebb haladt a farmerral becsomagolt vádlin. – Minden elvárás szerint politikusnak kéne lennem... – mondta minden meggyőződés nélkül, Andre arcát vizslatva. – De nem vagyok valami demokratikus alkat... Szeretem, ha egy valaki parancsol...

Huncutul elvigyorodott, miközben cipőtől megszabadult lába elérte a másik legnemesebb részét, és magában kárörvendett, hogy Andre-nak a tornacipőt most esélye sem lenne levetnie.

A fekete fiú alig hallhatóan felnyögött, és lesütötte a szemeit.

- Azonkívül – folytatta szenvtelenül, a belső combokon barangolva – nekem nincs testvérem – A láb eltűnt Andre-i közül, gazdája pedig feljebb csúszott, mintha mi sem történt volna. -, hála istennek.

A fiú felkapta a fejét, és kissé morcosan nézett Adenre, aki megérezte saját vádliján a kutakodó végtagot.

A jó életbe, a végén még ő lesz kellemetlen helyzetbe hozva. Pedig igenis megérdemelné, és ezt ő is jól tudta.

A kíváncsi láb még mindig ott körözött, és Aden kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Közben elmélyülten tanulmányozta a poharában úszkáló picire olvadt jegeket.

Aztán hirtelen elvigyorodott: támadt egy ötlete. Visszabújt a cipőjébe, és felpattant a helyéről, mire Andre elképedt arcot vágott.

- Ki kell mennem – hangsúlyozta nagyon furán a szavakat Aden, és szemével a mosdó felé bökött. Majdnem elnevette magát a viccesen kitáguló szemek láttára, de aztán kiállt az asztal mögül, és imbolyogva kijutott a vécéig. Senki nem volt benn, így hát a csap fölé támaszkodott, és várt.

Hát nem esett le neki?! – kérdezte a tükörképétől. Ebben a pillanatban nyílt a mellékhelység ajtaja, és Andre lépett be rajta.

A szőkeség száján ördögi vigyor futott szét, ahogy a kicsit kótyagos, de meglehetősen megszeppent fiúra nézett.

Lassú, léptekkel haladt előre, melyeket kimértnek akart tettetni, de ez a whiskey hatására nem igazán jött össze. Nemsokára Andre elé ért, aki hátralépett, így nekikoccant a hűvös csempéknek. Aden már közvetlen előtte állt, érezte a másik leheletét a bőrén, szíve pedig úgy dörömbölt, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik. A halványrózsaszín, kívánatos ajkakra nézett, majd a sötét szemekbe. Aztán vissza az ajkakra.

- Figyelj... – A másik fiú éppen valamibe bele akart kezdeni, de Aden kapva-kapott az alkalmon, és sajátjával tapasztotta be a kinyíló szájat.

Abban a pillanatban, mintha bombát robbantottak volna benne, valami fura remegés lett úrrá rajta, és végignyalta Andre alsó ajkát.

A kis száj óvatosan kóstolgatta az övét, egyáltalán nem is ellenkezett. Aden keze a fiú derekára siklott, mire érezte, hogy két kéz átfonja a nyakát, és a hajába túr. A szőke egészen hozzápréselődött Andre testéhez, csókjuk pedig elmélyült. Aden nyelve bebocsátást kért a másik szájába, amit rögtön meg is kapott. Nyelveik először lassan találtak egymásra, ám nemsokára hevesen keringtek. A fiú fülében dübörgött a vére, és érezte, hogyha most nem hagyják abba, elveszti a fejét, az pedig nagyon csúnya lenne...

Erőnek erejével eltolta hát magától Andre-t, aki vágytól homályos mohazöld szemekkel, duzzadt ajkakkal nézett rá, kissé csalódottan, mire Aden elvigyorodott.

NE!

Igen, Andre valami hasonlót hallott belülről. Azonban a fiú minden egyes mozzanata, szava, halovány gesztusa elbűvölte, a látvány megrészegítette, azt hitte, menten összeesik, így a tudatalattija által súgott „igen” meggyőzőbbnek bizonyult.

- Kérlek…- suttogta. Aden válaszképp ismét magához rántotta; mohón, vak szenvedéllyel, s ajkaik ismét egy olyan táncban folytak össze, amiben megszűnik létezni a ritmus és a lüktetés, az idő megáll, a világ elmosódik, és maradnak ők ketten, de nem külön, semmiképpen sem, hanem mint egy egész.

Aden és Andre, Andre és Aden.

Ahogy a szőke tincsek végigcirógatták a gitárvirtuóz arcát, szívébe fájdalom nyilallt. Valószínűleg egy óra múlva látják egymást utoljára…

A tudatában volt annak, hogy mindent akar, csak ezt nem. Azonban nem engedhette meg magának, hogy zokogni kezdjen, a pillanatnyi bűbájos varázs még ott tombolt közöttük. Az a fajta, amiért annyian képesek gyilkolni.

- Gyere – lehelte, kiválva a csókból, és megragadta Aden kezét.- Elviszlek valahová.

Meg sem várta a tiltakozást vagy a beleegyezést, céltudatosan megindult a slozi kijárata felé. Még visszaszaladt a gitárjáért, és épp fizetni készült, mikor látta, hogy Aden futtában levág két és fél fontot a pultra az elégedetten heherésző csapos elé.

Szinte rohantak. Odakint épp lebukott a vérben úszó nap az ég alján, a reluxákat behúzták, a fiatalok tucatszám ömlöttek az utcára. Nekik ilyenkor kezdődik az élet…

A lépcsőházban Andre hirtelen azon kapta magát, hogy a falhoz löki a fiút, és ismét megcsókolja, de most nem úgy, mint odafent, rohanvást, hanem lassan, lágyan.

Két kéz simogatott végig a nyakán és a karjain, majd végül az egyik megállapodott a csípőjén, míg a másik egészen a fenekéig siklott.

- Ne itt – nyögte.- Könyörgöm, gyere… Öt percnyire sincs innen.

Aden elmosolyodott, de szó nélkül követte a felajzott kis emóbojt az utcára. Na, mintha nem ő kezdeményezett volna az imént…

Nem szóltak egy szót sem egymáshoz, amikor bevetették magukat a kanyargós kis sikátorok erdejébe. Andre magabiztosan haladt elől, mint aki úgy ismeri a terepet, ahogy az ember a tenyerét szokta, itt-ott bevett egy kanyart, befordult egy teljesen sötét, tábla nélküli zugba…

Aden még csak nem is reménykedett, hogy innen valaha kikeveredik egyedül. Már az elején elveszítette a fonalat, ámbátor most minden érdekelte, csak a város utcahálózata nem.

- Mégis hová viszel?- kérdezte bő öt-tíz perc kitartó gyaloglás után. Andre megtorpant, és hátrafordult, az ajkain nyugvó mosolytól pedig az előtte álló szőke fiú kezdte igen-igen kényelmetlennek érezni a nadrágját.

- Majd meglátod, szépségem – duruzsolta Andre, s mielőtt tovább indult volna, pillangó-könnyed csókot lehelt Aden ajkaira, és megragadta a kezét.

Mit hoz a balszerencse, Andre kisvártatva megtorpant egy zordon, régi téglaház előtt, melyen rozsdás számok jelezték, hogy „69”.

Aden elvigyorodott. Micsoda hely lehet ez…?

Az alacsonyabb ablakokon festékszóróval pingált képek, tagek, a lábaik alatt ropogó üvegszilánkok, a faajtó már kissé rozogának tűnt… De mit számított mindez? A tény, hogy perceken belül a magáévá teheti ezt a két lábon járó libidót, mintha immunissá keményítette volna az efféle vizuális gyatraságok iránt.

Andre a zsebébe kotort, és kihúzott belőle egy parányi, virágmintás kulcsot.

- Ne röhögj – vigyorgott a derekát átölelő Adenre, majd a zárba lökte a giccset, és elfordította. Kellemesen hűvös, tiszta, kivilágított előtérbe toppantak. Az egész helyiség hangulata valahogy ellent mondott a ház külsejének…

A fekete fiú eliramodott a lépcső felé. Aden lihegve, homályos tekintettel követte, egészen addig, amíg Andre le nem fordult balra a negyedik emeleten.

„Veronica Swenowski” – hirdette a kis névtábla a szénfekete, rózsaszín, masnis macskával ékített ajtón.

Pár pillanaton belül a – minden bizonnyal – aggleánylakás is feltárult előttük. Tulajdonképpen egy nagy nappalihálószobából állt az egész, balra középnagyságú amerikai konyha nyílt, amellett pedig egy szintén fekete ajtó, ami csupáncsak annyiban különbözött a bejáratitól, hogy ezen nem macska, hanem kék tigris díszelgett.

A dohányzóasztalon popcornos zacskók, üres fémtálak és cigarettásdobozok, a földön szanaszét csokipapírok, egy-két bakelit a milliárdnyi CD társaságában, a tévé tetején pedig egy Trainspotting-DVD.

- A nővérem lakása – közölte mosolyogva Andre, és hanyagul nekitámaszkodott a Libertines-óriásplakátnak.- Nem fog hazajönni, ha esetleg ettől tartasz. Általában a pasijánál van…

Aden lerúgta magáról a cipőjét, majd közelebb lépett a fekete fiúhoz, aki épp a gitártokjával hadakozott. Könnyedén lesegítette róla a hangszert, aztán átölelte a derekát, és megcsókolta.

Lassan haladtak a fehér, puha takaróval borított, eredetileg sötétlila kanapé felé, Andre pedig érezte, hogy Aden kezei immár nem elégszenek meg csak egy öleléssel, hanem kíváncsian bekúsznak a feszülős póló alá is. Ajkaik egy pillanatra sem váltak el, még akkor sem, amikor mind a ketten ügyetlen, gyors mozdulatokkal arrébb taszigálták a temérdek plüssállatot és párnát a kanapéról, hogy kényelmesen elférjenek, egyelőre csak ülőhelyzetben.