~*~

Hegedült. Már megint. Vagy még mindig…? Egy azon kérdések közül, amelyet Fabrizio Himmelreiser sosem tudott megválaszolni. Bár ezúttal tényleg nem tudott dönteni, még hosszas töprengés után sem. Ugyanis amikor csak otthon tartózkodott Kirchnerstraße 79. alatt található lakásában – márpedig ez meglehetősen ritkán fordult elő -, mindig az erkélyen látta, a hangszerével. Általában a hálószobájából leste meg; a bársonyfüggönyökkel takart ablakból, de épp, hogy csak kilesve a finom anyag mögül. A világ minden kincséért sem akarta felfedni magát. Még nem.

Most is ugyanígy tett. Még le sem vetkőzött – amint hazaért, rohant is át a szalonon, hogy letelepedjen a párkányra, és óvatosan kipillogva a függönyrésen, láthassa az Angyalok Hegedűsét. Vagy talán angyal volt ő maga is…? Ki tudja.

A férfi hatalmasat sóhajtva tápászkodott fel, majd lekapta magáról derékban karcsúsított, sötét szövetkabátját, és egy finoman faragott vállfára akasztotta, be a szekrényébe. Kigombolta zsabós inge kézelőjét, kitornászott a csizmájából is, aztán a jegesmedvebőrrel borított kerevetre heveredett.

Miközben homlokát masszírozta, érezte, hogy valami könnyed, fekete, bolyhos kis csomó a hasán landol.

- Neri…?- kérdezte tétova hangon, majd lustán végigsimított az állat hátán, mire az elégedetten purrogva dörgölte Fabrizio nyakához nedves kis orrát, kényelmesen végignyúlva gazdája felsőtestén. A férfi elmosolyodott, keze pedig mintha önálló életet élne, úgy dédelgette tovább a macskát.

Eközben pedig menthetetlenül megrohanták az emlékek.

Szüleire gondolt, akiket kerek tíz éve veszített el, 1878-ban. Alig töltötte be a tizennyolcat, máris magára maradt ebben a hatalmas lakásban.

Nem mintha nem tudta volna magát eltartani… Egyáltalán nem ez volt a legnagyobb gond.

Amint önállósodott, azon nyomban felrúgta erkölcseit, elveit, agyontiporta  csonka kis lélek-kertjének maradék liliomait is. Lassan, fokozatosan megismerte a másik utat, nyakig merült a földi gyönyörökben, hamvas testét belepte a fertő, a sok paráználkodás mocska.

Egyik kocsmából járt a másikba, különféle nőkkel és férfiakkal osztotta meg ágyát, akinek nemhogy nevére, de még arcára sem emlékezett másnap, eltékozolta a rá hagyott családi vagyonnak csaknem a felét, mintegy így siratva sorsának halálát. Azóta tíz év telt el, Fabrizio pedig még mindig nem érezte úgy, hogy végre fel kéne nőnie. Néha persze eszébe jutottak fiatalsága szebb percei. Gyermekkora, aminek meghatározó személyisége volt Friedrich atya, a Stefans Dom, és a többi papi oktatásban részesülő, Bécsben nevelkedő poronty. Tisztán emlékezett például arra, amikor futkároztak a templom körül, amikor meglátogatták a városfalon kívüli temetőt, amikor énekeltek Mindszentekkor és Pünkösdkor, amikor illatos és színes krizantémokkal borították a padsorokat Virágvasárnap ünnepén, és amikor az atyával beszélgettek a Jelenésekről, és az áruló Júdásról. Kis híján katolikus pap lett belőle.

- Cölibátus, mi?- morogta a plafonnak, majd ismét sóhajtott, és lehunyta szemeit.

És már fél nyolc. Néha úgy szerette volna megállítani az élet homokóráját… Mint például most is. Egyáltalán nem volt kedve pontban negyed kilenckor mosolyogva ajtót nyitni, hogy aztán nyakig merüljön a Nosztalgia-tengerbe. Az aznapi adag már bőven megvolt a kínos emlékezésből.

Ugyanis Fabrizio ilyenkor bűntudatot érzett, hiába vesztette el a hitét mintegy tíz éve.

De most ez egyáltalán nem érdekelte. A fiúra gondolt. A fiúra, aki elrabolta a szívét. Merthogy szerette, ebben biztos volt. És akárhányszor csak megpillantotta, valami furcsa zörejt hallott odabentről. Egy párszor látta, amint a Kirchnerstraße 14. alatti édességüzletben vásárol; mindig ugyanazt a forró csokoládét és vaníliás croissant-t vette. Néha egy füstös kocsma eldugott sarkában fedezte fel kissé illuminált, de annál édesebb állapotban, egy korsó sör, no meg több tucat korabeli fiatal társaságában. Egyszer neki is ment a vállával, amikor a közeli bordélyból sietett haza; a fiú ajkain bocsánatkérő mosolyféleség táncolt, amikor azt lehelte - elnézést. Szőke tincseit előszeretettel táncoltatta a nyughatatlan északi szél, égszínkék szemeiben valami furcsa lidércfény csillogott. Szürke kabátja testére tapadt, sáljának bojtjai ide-oda kóricáltak, amikor hátradobta a vastag, fekete gyapjúköteget. Gyorsan járt-kelt, oly könnyedén, hogy Fabrizio szentül hitte, lába nem is éri a földet.

És ahogy hegedült…! Általában késő este kúszott ki, egy szál ingben. Biztosan megvetett lábakon állt, karjai lazán, mégis őrjítő buján mozogtak, a vonó finoman siklott a húrokon, és a zene…! Ugyanaz a szomorkás, melankolikus dallam minduntalan. Látszott, hogy ilyenkor kizárja a külvilágot és minden zavaró moraját, ilyenkor megszűnik létezni minden, marad ő, a Stradivari, és Mozart hegedűversenyei.

A Kirchnerstraße járókelőinek pedig fel sem tűnt a muzsika. Miért is tűnt volna fel ez a gyönyörűség egy olyan utcában, ahol sosincs igazán sötét és csönd?

Fabrizio kiváltságképp kezelte, hogy láthatja ezt a kis virtuózt. És ó jaj, olyan sokszor elképzelte már különféle pozitúrákban… Olykor lengén öltözötten… Olykor meztelenül…

Ábrándozásából éles berregés ébresztette. Neri méltatlanul nyávogva ugrott le az öléből, és ő is hasonló kedélyállapotban tápászkodott fel, hogy aztán lassú, kóválygó léptekkel meginduljon az ajtó felé.

Menet közben még nyakon ragadta a kecses abszintosüveget, és kortyolt párat. A csengőt másodszor is megnyomták.

- Megyek már!- kiáltott a férfi, hátrarázva kócos, fekete tincseit. Vetett egy futó pillantást a tükörbe, végignézve megnyúlt arcán, karikás, sötétkékeszöld szemein, hosszú, római stílusú orrán, majd mosolyt operált az ajkaira, és megragadta a gömbkilincset.

Magas, sűrű, sötétbarna hajú férfi támaszkodott lazán az ajtófélfának, ködös, szürke szemei egyre csak Fabrizio-t vizslatták. Mintha nem akarná elhinni, hogy valóban látja.

Annak ereiben is megfagyott egy pillanatra a vér, de csak egy egész röpke pillanatra. Tudta, szemei nem csapják be.

Ivan, igen, ez kétségtelenül Ivan. Két és fél éve látta utoljára, azóta levélben tartották a kapcsolatot, mivel a férfi amolyan pihenőkiruccanásra indult, egyenest Párizsba. A legutolsóban megírta, hogy hamarosan Bécsbe érkezik, és föltétlenül találkozni szeretne vele. Most pedig itt van, eljött, ó, a kis drága. Pedig az életben egyszer igazán elfelejthette volna, hogy mára elígérkezett. Csak egyetlen egyszer.

- Hú, az istenit – nyögte végül a fekete férfi, emberinek nem nevezhető hangon.- Keblemre, szépfiú!

Ivan Mattelhauss ékesszólóan felkacagott, de nem ellenkezett. Készséggel lapogatta meg rég nem látott barátja hátát, majd futó csókot lehelt annak arcára.

- De örülök, hogy látlak – szólalt meg száraz hangon.- Jó érzés végre találkozni a hosszú évek után!

- Ahogy mondod – felelt Fabrizio.- Foglalj helyet, kérlek! Addig kitöltök egy italt. Van egy palacknyi kitűnő velencei borom, csak neked tartogattam.

- Ah, merci – biccentett Ivan, majd engedelmesen belépett a rövidke előszoba végén elhelyezkedő szalonba, és letelepedett az egyik brokáttal húzott fotelbe.- Ni, hát macskád is van?

- Mint látod – kiáltott be Fabrizio a nappaliból, a következő pillanatban pedig fel is tűnt az ajtóban, kezében egy-egy finoman csiszolt üvegpohárral. Ivan fotelje elé húzta sajátját, majd letelepedve rá, az egyik adagot barátja felé nyújtotta.- Nos, úgy hallom, jól telt az idő Franciaországban.

- Oui!- felelt büszkén Ivan, majd aprót kortyolt.- Hm, zseniális a borod, Fabrizio, ebben mindig is csalhatatlan voltál. Párizsban sem ittam ehhez foghatót.

- Mesélj, mégis, hogy s mint éltél odakint? Milyen a város?- kezdte a fekete férfi, de még mielőtt barátjára zúdíthatta volna milliom kérdését, ivott.- Milyenek az emberek?

- Furcsa, hogy ennyire érdekel – hunyorgott rá Ivan.- Sosem volt rád jellemző az efféle udvariaskodás, Fabrizio.

- Valóban feleannyira sem izgat a múltad, mint amennyire mutatom, de azért azt el kell ismerned, hogy normális dolog, ha hiányoztál. Úgy eltűntél, mint a sicc, én meg tényleg egyedül maradtam.

- Ó, és mi van azzal a bájos hölggyel…? Tudod, az a vörös hajú.

- A nevére sem emlékszem, az Isten szerelmére – nevetett fel könnyedén Fabrizio.- Ne, ne velem foglalkozzunk. Ismersz, ismered a várost, és nagyjából tudod, hogy semmi olyanról nem számolhatok be neked, ami egy szikrányit is érdekelne. Őszintén, az ivóverseny fogalma mennyire vonz?

- Igazad van – viszonozta a gesztust Ivan.- Mindenesetre tényleg sajnálom. Mennem kellett.

- Kell, kell, mindig mindent kell!- sóhajtott fel a fekete ördög, miközben az ölébe kapta macskáját.- Visszajönni is kellett?

- Ami azt illeti, igen.

- Be ne próbáld mesélni, hogy miattam.

- Hm… - Ivan töprengő arcot vágott.- Azt kell mondjam, is-is.

- Hő, beteg vagy?

- Szó sincs róla, ma chére – mosolygott rá Ivan, láthatóan élvezve, hogy Fabrizio minden egyes francia szó hallatán alig észrevehetően megrándul.- Valóban, én is hiányoltalak. De ha meg nem sértelek, elsősorban más miatt tértem haza Bécsbe.

- Őszintén szólva, először egyáltalán nem örültem, hogy visszajössz – kezdte Fabrizio tűnődő mosollyal, az ajkait simogatva.- Mattelhauss, az örök nyertes. Mattelhauss, az überall. Mattelhauss, a lángész. Mattelhauss, az etalon. Mattelhauss, a…

- Himmelreiser, a tiszteletre méltó. Himmelreiser, a vakmerő. Himmelreiser, a szemérmetlenül pimasz. Himmelreiser, az egyöntetűen legvonzóbb férfi a városban. Folytassam még?- vágott a szavába félig felvont szemöldökkel Ivan.- Na látod.

Fabrizio elmosolyodott, miközben kibámult a csillagfényes éjszakába. Ezekkel ő mind tisztában volt, mondani sem kellett… Tudat alatt azonban valamiért bántotta a tudat, hogy ők örök versenyben fognak állni, még a túlvilágon is.

- Rég volt az már – folytatta a barna férfi kis szünet után.- Amikor mi ketten… Visszasírom azokat az éveket. Most mit nézed azt a tornyot? Nem láttad már elégszer?

Fabrizio vigyorogva szakította el tekintetét a Stefans Dom-ról, és a barátjára nézett.

- Én nem – felelt végül.- Örülök, hogy túléltem. Tulajdonképpen… A jelent is túlélni próbálom.

- Hát miért nem teszed édesebbé?- kérdezett vissza Ivan.- Utazz, ahogy én tettem! Tölts mámoros éjszakákat férfiak és nők ágyában! Te is tudod, hogy akárkit megkaphatsz. Vagy írj! Hidd el nekem, az írás felér a megváltással.

- Áh – legyintett Fabrizio.- A mámoros éjszakákat most sem kell nélkülöznöm. De… Nincs értelme. Tudod, hogy mindig is valami maradandót akartam alkotni. Festeni, rajzolni, vagy ó igen, írni! Jól mondod. De nézz körül. Rohan a világ, a magamfajta züllött, mindenféle fertőtől mocskos emberi roncsnak esélye sincs fölemelkedni. Úgy értem… A jelen szépsége semmi a jövő nagyságához képest. Végy engem. Itt van ez az örökifjú lélek ebben a rothadó, ámde egyelőre gyönyörű földi porhüvelyben. Nézd ezt a hajat. Ezt a dús, hollószín tincsrengeteget. Ezeket a szemeket. Nézd a szám, Ivan! Nézd a kezem. Látod?

- Látom.

- Vajon akkor is úgy fogják szeretni ezt az embert, aki én vagyok, ha porhüvelyem megcsonkul, elrútul, tönkremegy?

- Az emberek nem feltétlen a külsőségek alapján ítélnek. Nézd csak Bachot. Rútabb pofát nem is láttam nála, de mégis szinte istenként imádják. Vagy vedd Kopernikuszt. Hát ő sem volt egy Adonisz! Viszont, ha így érzel barátom, hát nem próbállak befolyásolni, vagy a helyes útra terelni… Tudom, hogy elég ilyesmi humbugot kapsz te naponta. Csak annyit tanácsolnék, hogy akkor cselekedj most, azonnal! – Ivan áthajolt a kettejüket elválasztó, parányi kis asztalon.- Dolce vita, nemdebár? Egy karnyújtásnyira van tőled, az ég szerelmére! Egy karnyújtásnyira, vagy annyira sem! Olyan nehéz észrevenni? Ne hagyd, hogy a szemed becsapjon, Fabrizio. Dobd félre a hiúságod, szépem! Én isten bizony fejet hajtanék előtted, ha végre összeszednéd magad.

- Valóban?- vigyorgott Fabrizio.- Ez tetszik. Roppantul tetszik. Már csak ezért is meg fogom tenni. Hogy lássalak téged térden.

- Javíthatatlan démon vagy – nevetett fel Ivan, és ismét nagyot húzott a borból.- Bízom benne, ha látod kinyílni rózsabimbóimat a virágzó Bécsben, megjön az eszed.

- Erről még nem is meséltél!- kiáltott fel Fabrizio vígan, remélve, hogy az álszent kis témaelterelés nem tűnik fel a barátjának.- Mesélj, ki az, akibe beleszerettél, te ördögfattya?

- Lehet, hogy ismered látásból – kezdte Ivan lassan.- Pont itt lakik szemben. A neve Sebastian Schattendorfer. Fiatal fiú, alig több, mint húsz.

Fabrizio szívére abban a pillanatban Mount Everest-méretű sziklatömb telepedett. Keze ökölbe szorult, fogai alig észrevehetően alsó ajkába mélyedtek, de úgy, hogy szinte érezte vére fémeskés ízét. Nem, most nem bírt Ivan szemeibe nézni. Elfordította a fejét, és a szőnyeget kezdte szuggerálni, mintha lyukat akarna égetni bele.

- Párizsban láttam meg – folytatta a csiripelést Ivan.- Koncertet adtak, ő hegedült. Mozart versenyeit játszották, és már csak ezért is elmentem, hogy meghallgassam. Nem számítottam rá, hogy ott találom, de amint megláttam, éreztem, hogy nekem kell ez a fiú, még az életem árán is.  Szóval… Valami baj van?

- Nem, dehogy – fújta sípoló tüdővel a fekete férfi, és gyorsan megrázta a fejét.- Folytasd, kérlek.

- Szóval csak néztem azokat a szőke tincseket, azt az ifjú tűzben égő, égszínkék szempárt, és hallgattam a játékát. A gyönyörök gyönyöre, fizikai és mentális egyszerre. Az előadás végén épp ezért kerestem meg a karvezetőt, aki boldogan, és kicsit töredező franciával bár, de elmesélte, hogy a zenekar bizony bécsi, ez a koncert pedig franciaországi turnéjuk végállomásaként csengett le, szóval örülhetek, hogy itt lehettem, mert nem lesz még egy ilyen. Amikor elújságoltam neki, hogy én is Bécsből származom, roppantul megörült nekem, s bár először megdorgált, amiért francia beszédre kényszerítettem német helyett, rögtön át is adott egy parányi névjegyet, amin ott állt a neve – Susanne Wilhelme -, valamint a Stefans Dom címe. Innentől kezdve pedig azt hiszem, világos. Hazajöttem, mert úgy éreztem, sosem volt még ilyen egyszerű dolgom. Most pedig, hogy végre itthon vagyok, drága barátom… Örömmel tölt el, hogy visszatértem régi életembe.

Ezután még jó egy-másfél órát diskurálgattak, ügyesen elterelve a szót a hegedűsfiúról, különféle világnézetekről, a régi olasz és francia kultúráról, már-már feledésbe merült, ámde közös gyermekkorukról, mindemellett persze elfogyasztották a bor maradékát, a beszélgetés pedig olyan jóra sikeredett, hogy Fabrizio kénytelen volt kinyitni még egy palackot. Aztán Ivan hirtelen a faliórára tekintett.

- Tyű, Jézus, máris ennyi az idő? Remélem nem bántalak meg, ha most hazafelé indulok.

- Nem – préselte összeszorított ajkai közt Fabrizio, aki minden belső küzdelem ellenére képtelen volt megfeledkezni mindarról, amiről barátja beszélt Sebastiant illetően.- Dehogy. Ugye nem költöztél át a város túlsó felébe…?

- Isten ments. Apropó! Gondoltam, átjöhetnél hozzám jövő héten szerdán, egy kellemes kis ebédre. Este pedig ha van kedved, elkísérhetnél Sebastianék koncertjére.

- Hú – kezdte Fabrizio töprengést tettetve.- Még… Még nem is tudom igazából… De addig úgyis beszélünk. Legalábbis remélem.

- Hát hogyne!- mosolygott rá Ivan, majd feltápászkodott, és a kabátjáért nyúlt.- Szívesen látlak bármikor. Öhm… Kiengednél?

- Persze…

Fabrizio hasonlóképp cselekedett, mint barátja két minutummal ezelőtt, majd tántorgó léptekkel az ajtó felé indult. Bevárta Ivant, majd átölelte, mintegy búcsúképp.

- Biztos nincs semmi baj, öregem?- kérdezett rá még egyszer a férfi gondterhelten ráncolt homlokkal.

- Sosem voltam ilyen jól – mosolygott rá álmatagon Fabrizio.- Mindenesetre szerintem alszom egyet… Sok volt ez a bor.

- Ám tégy úgy – paskolta meg a vállát Ivan.- Bonsoir, drága barátom.

Azzal kilépett a hűvös folyosóra, és megindult a lépcsősor felé, Fabrizio pedig, amikor már biztos volt benne, hogy a férfi messze jár, akkora dörrenéssel csapta be az ajtót, hogy az ügyetlenebb szúk a földre potyogtak.

Valahogy érezte. Ivan mindig is olyan volt, mint az úton átszaladó fekete macska, vagy a törött tükör. Baljós előjel.

És most, hogy élete rendeződni kezdett, érzelmei pedig épp mocorgásnak indultak, és kezdte elhinni, hogy ezúttal ér is valamit az a furcsa dolog, amit „szerelem”-nek titulálnak manapság,  felbukkan ő, a Vészmadár. Mintha percre pontosan tudta volna, mikor kell jönnie. Vagy lehet, hogy direkt így időzített? Miért nem látta meg két évvel korábban? Miért pont most?

Jön, és pusztít. Jön, hogy elvegye a haldoklótól az utolsó adag szérumot. Mert ő, a Vészmadár, mindig megszerzi, amit akar. Akár az élete árán is, ahogy ő maga mondta.

Fabrizio csak nagyot sóhajtott, majd megindult a hálója felé.

Az istenit, most miért veszi ezt ennyire a lelkére? Hisz csalódott már, sőt, nem egyszer utasították vissza. Nem halt bele egyikbe sem.

- De ez más – motyogta fennhangon.- Sebastian. Sebastian.

Reménykedve kinézett a függöny mögül, de az erkélyen senkit sem talált.

~*~

Már negyedik napja kavargó fejjel és kusza gondolatokkal ébredt. Alaposan megviselte a kedd esti beszélgetés, majd az azt követő nyugtalan, álomtalan kábultság minden egyes éjszaka. Akármerre nézett, mindenütt nagy kék szemeket látott maga előtt, majd lassan kitisztult a kép, a karcsú, fehér kis testet pedig Ivan ölelte át kajánul vigyorogva.

Miután nagy nehézségek árán kimászott az ágyából, és legurította a szokásos reggeli adagját, azaz az egy pohárka konyakot, elfintorodott az alkohol átható ízétől, majd megindult a fürdőkádja felé.

Úgy érezte, a büdös életben soha nem forrt még ennyire lassan a víz, és a csobogás is túlzottan földöntúlinak tűnt, amikor mindet belezúdította a rézkádba. Óvatosan mászott be, kis híján fel is borította a fürdőhelyiség ablakpárkányán díszelgő illatosított olajokat.

Általában mindig nagy műgonddal választotta ki aznapi illatát, most azonban csak gyorsan nyakon ragadta a rózsás-fahéjas kotyvalékot, és egy jó adagot a vízbe loccsantott belőle.

Hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a sűrű gőz körülölelje. Fehér ujjai tétován doboltak a kád peremén, lehunyt szemei mögött színes figurák ugrándoztak.

Próbált az előtte álló napon gondolkodni, például azon, mi a jó fenét is csinálhatna tulajdonképpen, de meglepő módon nem sikerült neki a gyors eszmefuttatás. A kis muzsikus járt a fejében, és ő bármilyen erősen is próbálta kiűzni onnan, az nem tágított. Lábai mintha gyökeret vetettek volna Fabrizio gondolatai közt.

Nagy sóhajjal, bő félóra elteltével mászott csak ki az azóta langyossá hűlt fürdővízből, és rögtön magára is kapta vékony selyemköpenyegét, mert akárhogy is vesszük, novemberben kegyetlen hideg tombolt mind kint a városban, mint a házakban.

Első útja a kandallóhoz vezetett, ahol is rápakolt még pár hasábot a pislákoló parázsra, majd miután nézte egy darabig a fel-fellobbanó lángokat, a hálószobába masírozott. Lusta mozdulattal kitárta szekrényének ajtóit, aztán megragadta az első ruhadarabokat, amik a kezébe akadtak, és komótosan öltözködni kezdett. Közben halkan dúdolgatta Mozart Requiem-jének Dies irea tételét, és talán még a Confutatisba is belekezdett volna, ha nem látja meg Nerit, aki békésen rágcsált egy feltűnően díszes papírdarabot.

- Neri, az istenedet!- morrant rá Fabrizio, és vállára kapva a macskát, a borítékért nyúlt. Tűnődve forgatta pár pillanatig, majd rászánta magát, hogy kinyissa.

- Tisztelt Himmelreiser úr! ezúton meghívjuk az Engellichtstraße 3. alatt tartandó, zártkörű délutánunkra. Az ebéd időpontja november 11.-e péntek, kedves vendégeinket egy óra után várjuk, a fuvardíjakat a ház fizeti. Szeretettel várjuk! A Sturzbach házaspár. A rohadt életbe.- tette hozzá.

Teljesen megfeledkezett róla! Pedig már hónapokkal ezelőtt kiküldték a meghívót.

Gyorsan végignézte magát a tükörben, és rögtön vetkőzni is kezdett, látva, hogy a lehető leghanyagabbul ruházkodott. Végül is, fél egy, ideje, mint a tenger. A pénzre sem lesz gondja ezúttal, hisz Sturzbachék állják a szállítást.

Hamarosan kedvenc fekete nadrágjára és egy egyszerű, krémszín brokátból varrott, természetesen zsabós ingre esett a választása. Nem tudott mit kezdeni magával, egyszerűen odáig volt a nyakfodrokért.

Miután átöltözött elitbe, végigfuttatta a hajkefét kócos tincsei közt, és belebújt csizmájába. Magára kapta viharkabátját is, fejébe cilindert húzott, ujjaira fehér, gombos kesztyűt, majd miután megállapította magában, hogy tökéletes ördög, gyorsan masnit kötött Neri nyakába, és eltéve arany zsebóráját, vállán a macskával megindult kifele.

Az utcán rohanó emberekbe botlott. Édesanya sietett gyermekeivel, sörhasú cégtulajdonosok vándoroltak át az egyik sarki kocsmából a másikba, fiatal suhancok futkároztak nevetve, bagóval a kezükben, valamint kényes, idős párok haladtak lassú, totyogó léptekkel a templom felé.

Fabrizio mosolyogva dőlt a ház falának, egyik lábát maga mellé húzva, s szabad kezével takarva a napot, felpillogott a harmadik emeleti erkélyre. Üres.

Nyilván a zenekarral próbál, gondolta lehangoltan, de még mielőtt bonyolultabb fantáziálgatásba kezdhetett volna, gyorsan leintett egy arrafelé haladó, látszatra üres, fekete kocsit.

- Hová kéri a fuvart, uram?- kérdezte a bakon ülő, szemtelenül csinos arcú, fiatal fiúcska. Fabrizio végigsimított az egyik almásderes ló farán, majd egyenest a kocsis szemei közé nézett.

- Tudod, merre van az Engellichtstraße?

Legnagyobb meglepetésére a fiú felnevetett.

- Ó, mein Herr, maga körülbelül a tizedik, akit odafurikázok – felelt mosolygós ajkakkal.- Szálljon be, kérem.

A fekete férfi apró biccentéssel köszönt, majd kitárta az ajtót, és leült a vörös bársonnyal húzott ülésre. Az elsuhanó várost most is függöny mögül nézte, a parányi ablakon, miközben a békésen doromboló Nerit simogatta.

Jó napnak ígérkezett a mai. Sturzbachék messzemenően a legnormálisabb milliomosok voltak ebben a városban, akik első találkozáskor nem arrogánsan nyújtották kezüket rázásra valamint csókra, sőt, nem is a vendég földöntúli szépségét, makulátlan ifjúságát, vagy egyéb külső adottságait kezdték dicsérgetni (Hogy maga milyen jó színben van ma, Frau Schulze!, Kitűnően áll ez az öltöny, Herr Fischermann!), hanem mosolyogva, roppant kedélyesen bemutatkoztak, majd név szerint fölsorolták a jelenlévőket is, aztán pedig kart karba öltve invitálták a füstös, ámde annál kellemesebb szalonba az újonnan érkezőt. Fabrizio szerette az effajta viselkedést.

Tetszett neki, hogy habár megtehetnék, mégsem nézik le az olyan embereket, akiknek mindörökké álom marad az olyasfajta lét, mint amit ők művelnek. Emellett pedig fiatalok voltak, ó igen, bájosan fiatalok, így a meghívottak átlagéletkora is sokkalta szimpatikusabb volt, mint másutt.

Pár perces zötykölődés után meg is érkeztek az Engellictsraße elejére. Az utca szinte ragyogott, az eget elcsúfító, nehéz, szürke fellegek mellet. Tiszta volt, hívogató, barátságos, láthatóan jómódú, a járókelők pedig egész más stílusban vonultak a járdán, mint a belvárosban. A fiatal kocsis egyenest a szemközt álló, hatalmas, fehér kastély elé terelte a lovakat, ahol végigfuttatta a két kancát a szökőkutat körülölelő, finom kaviccsal felszórt úton, aztán egy kellemes kis döccenéssel lefékezett a bejárat előtt, ahol már két feszes frakkba vágott kefebajszú úr ácsorgott hátul összefogott kezekkel.

Az egyik most a beérkező kocsihoz sétált, és kitárta az ajtaját. Fabrizio mosolyogva lépett ki a márványlépcső első fokára, majd aprót biccentett, a kocsisnak pedig átnyújtott egy kevés aprót.

Még hallotta, amint a fiú elhajt az ellenkező irányba, de a következő pillanatban már a tágas előcsarnokban volt. Kristálycsillárok szórták szerteszét a fehér fényt, mindenütt elegáns toalettekbe öltözött nők és sötét ruhás férfiak ácsorogtak, kabátjukat átadva a cselédeknek, akik fogasokra akasztották a sok finom anyagból készült zekét.

Fabrizio hasonlóképp cselekedett, majd szorosan magához ölelve macskáját, megindult a hosszú lépcsősor felé. Vörös szőnyeggel borították a fokokat, a csizmák és a finom topánkák orra minduntalan a szőnyeget tartó fémrudakhoz koccant.

Épp, hogy felért az emeletre, máris megragadta valaki a könyökét. Hátrakapta a fejét, és rögtön elmosolyodott, amikor megpillantotta a sötétbarna hajú nőt.

- Isabelle, de rég találkoztunk!- nyúlt Frau Sturzbach kezéért, majd finom csókot lehelt a selymes bőrre.- Mindig elvarázsolsz.

- Ó, drága Fabrizio – nevetett a nő, összefonva gyűrűs ujjait a fűző által mereven tartott, karcsú dereka előtt. Sötétzöld taftruhát viselt, mely szabadon hagyta puha, kerek kis vállait, valamint kecses hattyúnyakát, amit ezúttal sziporkázó gyémántokkal ékített fehérarany lánc ékített. – Örülök, hogy eljöttél. Nélküled mégsem igazi egy ilyen találkozó! És itt van Neri is!

- Köszönöm – biccentett a férfi, tekintetével követve Isabelle kinyúló karját, mely most végigsimított a macska hátán.- Ha jól látom, máris sokan vagyunk…

- Ne is mondd – csóválta a fejét mosolyogva Isabelle.- Ennyien még sosem gyűltünk össze. Mindenesetre azért nem bánnám, ha most nem térnél haza olyan korán.

- Én sem bánnám – kacsintott rá szemérmetlenül Fabrizio, tudván, hogy másutt ezt az apró gesztust már pimaszságnak minősítenék.- A kedves férjed…?

- Ó, William odabent társalog Mattheussal és annak öccseivel – felelt vállrándítással Isabelle.- Menj csak be a szalonba, biztos találsz valakit. Esetleg ha érdekelne, roppant sok csinos hölgyemény is összegyűlt odabent a kártyaasztal mellett…

- Megfontolandó – kacagott Fabrizio.- Jössz?

- Ez kérdés?- nézett rá még mindig mosolyogva a nő, majd elfogadva a fekete ördög felé nyújtott karját, megindult vele a szalon felé.

Valóban rengetegen hemzsegtek odabent. A több tucat bársonyfotel most mind foglalt volt, a kékes füst bizonyos pontokon áthatolhatatlannak tűnt, az italokkal töltött finom poharakat sorjában kapkodták le a zsúrkocsikról. Nevetés, jókedvű trécselés hallatszott ki az előfolyosóra.

A férfi most elengedte Isabelle-t, és lekapva fejéről a cilindert, megindult afelé a kis társulás felé, ahol megpillantotta William Sturbachot. Láthatólag nagyon belelendült a történetmesélésbe, hisz erősen gesztikulált, a körülötte ácsorgó férfiak pedig mind áhítattal figyelték. Fabrizio óvatosan lopakodott közelebb.

- És amikor megláttam azt a nyulat… Fabrizio, öreg barátom!- szakította félbe magát William, amikor megérezte a kezet a vállán, és hátranézett. – De jó látni téged!

- Valami csoda folytán a hitvesed is ugyanezt mondta – vigyorgott rá a fekete férfi, majd sorjában kezet rázott a Hasselbaum testvérekkel, akiket név szerint is ismert; Mattheus, Karl, Frederik, és Alexander. Mindegyiküknek sötétszőke haja és tökmagzöld szeme volt, még termetük sem tért el egymásétól. Magasak, szálkásak, hosszú, keskeny arcúak, jóvágásúak mind. Szinte virított közülük William vörös lobonca.

- Épp a legutóbbi vadászatomról meséltem – vágott bele ismét a házigazda.- Tizennyolc nyulat lőttem, öregem, tizennyolcat!

- Ez pompás – nézett rá Fabrizio nagy szemekkel, miközben megragadta az utolsó pezsgőspoharat.- Mégis merrefelé?

- A külvárostól nem messze – vont vállat William.- Van ott egy nagyon kedves kis erdő, a közelében meg egy rét. Egy vadásztársulat is ott vert sátrat, úgy kellett engedélyt kérnem tőlük!

- Az oroszlán is védi a területét – állapította meg Frederik Hasselbaum tűnődve lebiggyesztett ajkakkal.- Én mondom, szerencse, hogy megúsztad ép bőrrel. A legtöbb ilyen társulat gyilkolni is képes a territóriumáért.

- Ó, kérlek – nevetgélt a vörös hajú zavartan.- Ha tudtam volna, hogy az az övék, hidd el, be sem tettem volna a lábam úgy, hogy ne szóltam volna!

- Miért, hát mégis hogy történt?- kérdezett vissza Fabrizio egy apró korty után.

- Az erdő közepén futottam össze azzal az ismeretlen alakkal. Faggatózni kezdett, hogy mit csinálok itt, kivel vagyok, minek jöttem. A következő percben pedig a társaság főnökével ültem egy asztalnál a közeli lugasban. Mint megtudtam, pont a legkedveltebb vadászidejüket zavartam meg. Kérdeztem is, mi az, hogy legkedveltebb vadászidő? Valami tréfa? És akkor mondta, hogy a közeli erdész ilyenkor tesz ki élelmet az erdő számos pontján a nyulaknak és a kisebb rágcsálóknak nap mint nap, ők meg kapva az alkalmon, ilyenkor indulnak a puskájukkal. Volt egy hosszú vitánk, majdnem a fejemet vették, mondtam is az asszonynak, örülhet, hogy élek! No de nem lényeg. A végén csak sikerült egyezséget kötnünk, miszerint harmincnál több vadat nem lőhetünk. Ezek őrültek! Harminc, érted? Harminc a maximum. Életemben nem lőttem még ennyit egyszerre.

Fabrizio kénytelen volt felnevetni látva William arckifejezését, és hallva annak hevesen remegő hangját.

- Én ott voltam – szólt közbe Karl.- Valóban így történt. Én mondjuk nem voltam jelen a tárgyaláson, szóval csak később mesélték… De egy szó, mint száz, tényleg megijedtünk egy percre.

- Nem is csodálom – vonta fel egy pillanatra mindkét szemöldökét Fabrizio.- Most gondolj bele. Ha nektek maximum harmincat engedélyeztek, ők mennyit vadásznak naponta? Ez már beteges.

- Oké, oké, ismerjük az általad vallott nézeteket ezzel kapcsolatban – intette le William.- De mi máshogy vélekedünk erről. Ez kitűnő szórakozás?

- Hogy ártatlan állatokat öldököltök?

- Nem arról van szó. Az utána következő mulatságról! Mindent felülmúl az az érzés, hogy azt eszed, amiért megdolgoztál. Nem is tudom, a mai ember hogy tudott volna élni teszem azt az őskorban, amikor nem voltak még hentesek, nemhogy csokoládéspecialisták…

- A világ rohan – állapította meg mosolyogva Fabrizio.- És mi azért vagyunk, hogy változtassunk. Hogy fejlődjünk. A múlt meseszép dolog, valóban, de mi a jelenben élünk. Miért kell még mindig fenntartani őseink hagyományait?

William hallgatott pár percig, mielőtt válaszolt volna. Akkor is megfontolt, mértékletes, sőt, már-már szűkszavú választ adott.

- A jelent úgy változtathatjuk, ha tanulunk a múltból.

- Igazad van barátom, de a gyilkolás nem egyenlő a tanulással – Fabrizio félredöntött fejjel, tűnődő mosollyal az ajkán nézte a társaságot. – Ne érts félre, nem győzködni akarlak. Egyszerűen csak így gondolom.

- Ezt a dumát már ismerem – hallott ismerős hangot a háta mögül, amitől vigyor ült a képére.

- Ivan, te szélhámos, hát te is… - kezdte, de amint megfordult, elakadt a szava, az ezerwattos vigyor pedig kihűlt.- … itt vagy.

- Miért, tán zavarok?- nevetett rá amaz.- Meg sem öleled ezt a szélhámost?

- De, de… Persze.- felelt Fabrizio szárazon, majd ismét mosolyt operált magára, és átkarolta Ivan vállát. Viszont amint kiváltak az ölelésből, tekintetét elszakította barátjáról, és egyenest az amellett ácsorgó fiatal fiúra nézett. Amaz szintúgy visszanézett őrá.

- Jaj, milyen udvariatlan vagyok – csapott a homlokára Ivan nevetve.- Sebastian, ők itt William Sturzbach, Mattheus, Karl, Frederik, és Alexander Hasselbaum, valamint Fabrizio Himmelreiser. Ti itt, ő pedig Sebastian Schattendorfer.

- Örülök – mosolygott a fiú, miközben sorjában megszorította az összes feléje nyúló kezet.- Még sosem voltam itt. Ivan megkért, hogy kísérjem el, mert… Mert azt mondta, nem árt nekem a társaság, úgyhogy… Eljöttem.

- Hát vesztenivalód nincs – nevetett William.- Bár azt kell mondjam, mégis ismerős az arcod. Hol láthattalak?

- Mostanában csak Franciaországban – vont vállat Sebastian, sehová sem nézve.- De lehet, hogy pár évvel korábban a templomban. A zenekarban hegedülök.

- Ó, hát persze!- kerekedtek el Sturzbach szemei.- Emlékszem, amikor előadtátok az egyik Mozart-hegedűversenyt. Felejthetetlen volt! Roppantul örülök, hogy személyesen is megismerhettelek, drága Sebastian!

- Hát még én – nevetett rá a fiú, amitől Fabrizio úgy érezte, szíve kitörni készül bordái börtönéből.- Elnézést, ha félbeszakítottam egy fontos beszélgetést…

- Áh, dehogy – szólalt meg Fabrizio igen-igen halovány hangon.- Csak egy meglehetősen különös és brutális vadászatról számolt be az imént William barátom.

- Ne próbáld befolyásolni, Fabrizio – pirított rá játékosan az említett.- Hadd gondolja azt, amit akar.

- Miért nézitek taknyosnak?- vonta fel fél szemöldökét Ivan.- Hisz már több, mint huszonhárom. Van véleménye a dolgokról, ha jól sejtem. Vagy netalántán tévedek?- sandított le a zavart szőke fiúra.

- Dehogy tévedsz – rázta meg a fejét Sebastian.- Bár a vadászatot, mint sportot én sem szívlelem túlzottan. Ah, egy pillanat, csak a zsebem…

A fiú a kiskabátja belsejébe nyúlt, és kotorászott ott egy pár pillanatig, míg végül meg nem találta azt, amit keresett – egy ezüstdobozkát, amibe furcsa mintákat karcoltak a mesterek.- Cigarettát, valaki?

- Én, köszönöm – nyúlt Fabrizio szabad kezével a dohány után, majd a szájába lökve egyet, meggyújtotta azt a közelben ácsorgó gyertyatartó segítségével. Élvezettel töltötte el, hogy Ivan úgy néz rá, akárcsak Bálám szamara.

- Sohasem dohányoztál – állapította meg pár pillanatnyi néma döbbenet után.- Hogyhogy…?

- Egyszer mindent ki kell próbálni – vont vállat hanyag mozdulattal Fabrizio.- Nem igaz, kedves Sebastian?

A fiú értetlenül pislogott rá, ajkai körül tündéri mosoly táncolt. Végül Ivanra pillantott, és nevetve bólintott.

- No – fújta Fabrizio a füsttel együtt.- Hát ez jó pocsék. Majdcsak megszokom. Uraim… Egy gyors eltávot kérnék.

- Azt is megosztod velünk, hogy kicsi-e vagy nagy?- vigyorgott rá kajánul Mattheus.

- Főjetek csak kíváncsiságotok levében – válaszolt hasonló gesztussal a fekete férfi, majd direkt úgy helyezkedve, hogy menet közben válla súrolja Sebastianét, elindult egy gyors kis körsétára a kastély felsőbb emeletei felé.

Amint fölért az erkélyre, rögtön a szélének támaszkodott, és leszegett fejjel egyre csak dübörgő szívverését próbálta csillapítani valahogy.

Ez nem lehet véletlen egybeesés. Valami van mögötte. Ezt biztosra vette.

Még Neri halk dorombolása sem tudta megnyugtatni, ujjbegyei belefehéredtek, olyan erővel markolta a vastag kőből faragott korlátot. A fellegek szakadoztak, néhol már előbuktak a delelő nap sugarai, áttörve a vastag pamacsokon. Pedig most igazán eshetne. Fabrizio szerette, ha a táj a hangulatához „öltözik”.

Elnézte egy ideig a kezében füstölgő dohányt, majd fintorogva ismét beleszívott, és mélyen tüdőre szívta. Csodálkozott is, amiért nem támadt rá már az első szippantáskor egy erős köhögőgörcs.

- Hát most mondd meg – súgta a cicának, miközben végigsimított annak fején.- Nem egy hatalmas vesztes a te gazdád?

Neri erre kibújt a simogató ujjak alól, és nagy, vádló szemekkel a férfire nézett, mintha csak azt akarná, hogy amaz kiolvassa pupilláiból a válaszát.

- Most mit nézel így rám?- nevetett rá Fabrizio, majd felsóhajtott.- Na gyere, kerítünk neked valamit inni.

Azzal sarkon is fordult, és a megindult a konyha felé. Fürge, kopogó léptei visszhangzottak az üres, halvány fényben derengő folyosókon, ahol behúzták még a függönyöket is, nehogy az esetleges bámészkodók megpillanthassák az odabent honoló luxust.

Már vagy a negyedik lépcsősoron suhant végig, amikor eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen azt sem tudja, merrefelé van Sturzbachék étkezője. Tanácstalanul forgatta a fejét, és most rettentően sajnálta, hogy korábban sosem vette a fáradtságot, hogy beszagoljon a cselédlányok közé egy kis… Szórakozásra.

Épp visszafordulni készült, amikor edénycsörömpölésre és éktelen kiabálásra lett figyelmes. Összeráncolt szemöldökkel fordult a hang irányába, s gyorsított a tempón.

- NEM MEGMONDTAM, HOGY NE EGY TÁLRA TEDD A RÁKSALÁTÁT A KROKETTEKKEL?!

- Elnézést, asszonyom, én csak…

- NINCS SEMMI ELNÉZVE! HAVONTA EGYSZER KELL SEGÍTENED IDEBENT, ANTOINETTE, DE MÉG AKKOR SEM VAGY KÉPES RENDESEN DOLGOZNI! – a kiabálás abbamaradt, a felettébb dühös hang tulajdonosa most nagyot sóhajtott.- Látszik, milyen neveltetést kaptál te abban a flancos Párizsodban… Na gyere, inkább pakoljuk rá a zsúrkocsira, egye fene, hát most egy tálon lesznek.

Fabrizio megtorpant a kitárt ajtó mellett, és óvatosan beleskelődött. Egy fiatal, sziporkázóan fehér bőrű, fekete hajú lányka fontoskodva sürgött-forgott a hosszú munkapult és a temérdek zsúrkocsi közt, törtfehér egyenruháján apró mártásfoltok vöröslöttek. Mellette egy nagydarab, idősebb nő a borokat rakosgatta szép sorban egymás mellé, barátságtalan arca egészen kipirult az ordítozás hevében. Ajkai durcásan biggyedtek lefelé, miközben a poharakat törölgette.

- Nem lazsálni, mademoiselle!- pirított ismét a lánykára, akit Antoinette-nek nevezett az imént. Már lépett is, hogy felpofozza, amikor meglátta az ajtóban ácsorgó férfit. Egy percre megnyúlt a képe.- Miben segíthetek, mein Herr?

Fabrizio halványan elmosolyodott.

- Csak egy tálkányi tejet szeretnék – felelt végül.- A cicám éhesnek tűnik.

- Antoinette azonnal hozza, mein Herr – bólintott a nőszemély, gejl mosolyra húzva a száját.- Ugye, Antoinete…?!

- Oui, oui, máris, madame – hajolgatott a lányka sűrűn, majd főkötője alól kilobogó, ében hajzuhataggal elviharzott a spájz felé. Pár pillanaton belül vissza is tért egy jókora üveggel, aminek tartalmából aztán ügyetlenül bár, de egy finoman csiszolt kristályedénykébe öntött egy keveset. Felettese durva mozdulattal kikapta a kezéből, majd Fabrizio felé nyújtotta.

- Parancsoljon, mein Herr. Bármire szüksége van, azonnal szóljon. Antoinette készséggel teljesíti majd minden parancsát. – duruzsolta, a következő minutumban pedig már ismét a ráksalátával és a krokettekkel ügyeskedett.

A fekete férfi bágyadt kis sóhajt hallatott. Még végignézett a roppant sértett arckifejezést felöltő, fiatal francia lányon, aki szinte úgy lapátolta a cukrot egy tejszínnel teli tálba, mintha csak a konyhafőnök megmérgezésére készülne. Fabrizio apró mosolyt villantott a személyzet felé, aztán úgy vélte, jobb lesz, ha most már visszatér a szalonba, ahol már biztos „szörnyen hiányolja mindenki”.

Nem is tévedett nagyot. Williamék már helyet foglaltak közvetlenül a nőtársaság mellett, Fabrizio legnagyobb szívfájdalmára pedig Sebastian és Ivan is velük maradt. Vigyázva, nehogy kilöttyentse a tejet, a társasághoz sétált, majd letelepedett Karl mellé, és a földre téve mind a tálkát, mind Nerit, kényelmesen hátradőlt.

- Na, sikerült?- bokszolt a vállába játékosan Ivan, és felnevetett.- Nem úgy értettem, na.

- Néha pedig már kezdem azt hinni, hogy szorult beléd egy kis értelem – sóhajtott a fekete férfi.- Esetleg megtudhatnám, miről folyt ama nemes szó a távollétem alatt?

- Áh, semmi érdekesről – legyintett William.- Többnyire nőkről. Illetve a krikettről, és a politikáról.

- Hát sosem unjátok meg ezeket a témákat?- nevetett fel puhán Fabrizio, letekintve a fürgén lefetyelő macskára.- Akkor nem maradtam le sokról.

- Dehogyisnem!- emelte fel a mutatóujját a házigazda.- Mattheus épp most osztotta meg velünk, hogy nősülni készül.

- Ó – biccentett elismerően Fabrizio.- Ha nem vagyok indiszkrét, ki a szerencsés?

- A húgom – vonta fel fél szemöldökét William.- Azt ne mondd, hogy nem tudtad…

- Sajnos azt kell mondjam – válaszolt tűnődő kis mosollyal a fekete férfi, miközben összefonta ujjait a hasa előtt.- Ez valóban meglepetésként ért, hiába kötnek ki általában nálam a város pletykái.

- No, hát akkor mesélj valamit!- nézett rá cinkosan az ifjú Alexander.- Hadd halljuk, mit tudsz a francia bevándorlókról?

- Állj, állj, állj – intette le William a felajzott fiút.- Le kell, hogy lombozzalak, mivel jól ismerem Grécille-éket. A fiatalabb lányuk, Antoinette nálunk dolgozik. Roppant rendes munkát végez, a szülei jómódúak, mégsem arrogánsak, két gyönyörű nővére pedig édességboltot birtokol odabent.

- Egyet kell értsek veled, William – szólalt meg hirtelen Sebastian, mire minden fej felé fordult.- Mennyei a forró csokoládéjuk, és a süteményeik is hihetetlen finomak. Mindig ott vásárolok.

- A fenébe – fintorgott Alexander.- Pedig már reméltem, hogy megtudok róluk valami jó szaftos, sötét titkot…

- Miért érdekel ennyire más magánélete, ha meg nem sértelek?- kérdezte Fabrizio felvont szemöldökkel, egyenest a két tágra nyílt zöld szemekbe nézve.- Néha rám tör az a kínzó érzés, hogy többet foglalkozol a város lakóival, mint magaddal.

- Magamat már jól ismerem – ráncigálta a vállát a fiú.- Az én titkaim nem érdekesek. De másoké…! Nincs is jobb annál, mint amikor megtudsz valakiről valami olyat, ami… Fölülmúlja a legmerészebb álmaidat is. Olyan, mintha egésze Bécset ismerném.

- Attól még, mert tisztában vagy a legsötétebb oldalukkal, még nem ismered őket – állapította meg Sebastian hunyorogva, apró mosollyal az ajkán.- És egyetértek Fabrizioval… Nem tudom felfogni, mitől annyira jó érzés ez. Szerintem inkább… Mókás.

- Szerinted – villantotta rá tekintetét Alexander.- Elvégre attól érdekes a világ, mert mások vagyunk mind, nemde?

Zavartnak látszott. Sorjában végignézett bátyjain, hátha kap valamelyiktől egy apró, elismerő gesztust, de ajkaira odafagyott a mosoly, amikor három komor arcot látott maga előtt.

Fiatal volt még, bűnösen fiatal – alig tizennyolc éves. Fabrizio jól ismerte, tudta, mennyire szeleburdi és hirtelen haragú, látta már depressziósnak és kicsattanóan vidámnak is… Ámbátor egyik állapota sem tűnt tartósnak. Most épp azt a korszakát élhette, amin mindenki átesik egyszer – a haldokló gyermekkor végi fenséges érzést, az önállóság, a fölnőttség, a valódi fölnőttség érzését.

~*~