Csak a székesegyház magas, gótikus toronypárja látszott felülemelkedni a köd uralta tájon, de lassanként õ is alulmaradt. A szépen kivilágított csúcsíves épület beleolvadni látszott a komótosan kavargó sötét ködbe, olyan benyomást keltve, mintha el akarna tûnni.

Odalent a nedves, macskaköves utcán állva a fekete kabátos férfi is erre a megállapításra jutott, ahogy a halandó szemnek az õ szögébõl alig látható tornyokat tanulmányozta. Miután úgy határozott, kellõ mértékû vizuális impresszióval bír róluk, megmosolyogta a székesegyház kapuja mellett álló keresztet, melynek árnyéka a reflektoroknak köszönhetõen épp rá vetült.

- In media crucis? - kérdezte magamagától idegen fülnek zavarba ejtõen simulékony hangján, s valamely rejtélyes oknál fogva a csillagtalan égre sandított. Aztán fejcsóválva felnevetett, és hangtalan léptekkel elindult a hatalmas tölgyfa ajtó felé.

Akár zárva volt, akár nem, könnyûszerrel kinyitotta, s közben hosszú, finom ujjaival épp csak megsimította a tömör vas kilincset.

Belépve nem fogta el a a különös érzés, ami elsõ ittjártakor, évszázadokkal ezelõtt. Nem érezte, hogy olyasvalaki figyelné, akitõl a leginkább megszabadulni óhajt s óhajtott mindigis, és ez enyhe diadallal fûszerezett elégedettséggel töltötte el.

Végignézett az üres, kihalt padsorokon, tekintetével látszólag letapogatva a padokban nyugvó imakönyvek minden egyes lapját. Aztán felnézett a boltozatos mennyezetre, a réges-régi kövekbe vájt egyszerû, letisztult mintákra, az oszlopok szépen megmunkált tetejére, ahogy szinte beleolvadtak a boltívekbe, melyeket megtartottak irdatlan kõlábaikon. Vetett egy kósza pillantást az oldalhajókban kialakított néhány díszes imafülkére, melyet egykor fõméltóságok használtak, ma pedig turisták, noha nem éppen ugyanarra a célra. (Avagy állítsa bárki, hogy a grófok szentek ikonjai közepette fényképezkedtek.)

Végül pillantását az oltárra szegezte, mire szép formájú ajkára alig látható, kifürkészhetetlen mosoly ült. Lassan, ráérõsen sétált végig a padsorok közt, s közben az - eltüntethetetlennek látszó mosolyától eltekintve - udvarias érdeklõdés arckifejezésével szemlélte a fõoltár mögött álló három-négyszáz éves, barokkosan túlzsúfolt, festményekkel, aranyfüsttel, domború faragványokkal ékes oltárkompozíciót.

Ahogy odaért, még mindig hasonló tempóban körbejárta, mialatt ujjaival végigsimított a hideg, faragott kõtömb szélén. Aztán felpillantott a szószékre, és észrevette a nyitva hagyot Bibliát.

Alig egy szempillantásba került neki, hogy megtegye odáig az utat, fel a keskeny lépcsõkön. Pál elsõ levele a Rómabeliekhez. "Most a tükör által homályosan látunk, akkor pedig színrõl színre..." Megérintette az oldal szélét, de elmaradt az az érzés, melyet a katedrálisba léptekor is hiányolt. Hideg mosollyal konstatálta munkája egyik, nem várt gyümölcsét.

- Hozzáértél? - kérdezte egy hang, valahonnan a baloldali oldalhajó egy oszlopának homályából. Gyönyörû hang, kis túlzással akár éterinek nevezhetõ. - Hozzáértél és nem gyulladt ki? - lassan felsejlett a sötétbõl a hanghoz tartozó arc és test is.

Nem volt olyan magas, mint a szószéken álló, sötét hajú alak, s elsõ pillantásra az emberi szem kétkedhetett a nemét illetõen is. (Ellenben a székesegyházban tartózkodó páros egyikét sem vádolhatta senki emberi szem birtoklásával.) Karcsú volt ugyanis, nemtelen, angyali szépségû arcát pedig vállára omló, hullámos, gesztenyebarna tincsek keretezték.

Ugyanúgy, mint a másik, õ is hangtalan léptekkel közeledett, de õ megállt az elsõ padsornál, karcsú ujjaival alig észrevehetõen megmarkolva az idõmarta, sötét fát, mintha tisztes távolságot akarna tartani a szószéken álló férfival. Arcával és tiszta-kék szemeivel azonban, akár félt, akár undorodott, akár tartott tõle, semmi hasonlót nem árult el. Inkább udvarias érdeklõdésnek volt nevezhetõ a pillantása.

A sötét hajú elmosolyodott, mintha magában jót mulatott volna ezen a közjátékon.

- Rég találkoztunk - jegyezte meg, miközben visszasétált az oltárhoz. Ott megállt, s lehetõ legelegánsabb módon nemtörõdöm testtartást felvéve (félig ült, félig állt, egyik kezével az oltárra támaszkodott, másikkal szivarra gyújtott), még mindig mosollyal az arcán fürkészte a szemlátomást feszengõ fiút. - Mikor is volt? Amikor kidobtál otthonról?

- Akkor - biccentett a megszólított. - Úgy mondod, mintha én határoztam volna így - tette hozzá minden szemráhányástól vagy rosszindulattól mentesen. Hangja alapján úgy tûnt, megnyugodott némileg, de a túldíszített oltár, a szószék és a sötét hajú férfi között ingázó zavart pillantása elárulta.

- Bocsáss meg.

Egy darabig feszült csend ereszkedett kettejük közé. A miriádnyi érzés, melyet egymás iránt tápláltak, szinte szemmel láthatóvá váltan ott izzott ebben a csendben, a férfinak megoldva a nyelvét, s a fiútól a maradék szót is elvéve.

Amaz néma áhítattal figyelte, tekintetével lekövetve minden aprócska mozdulatot, ahogy a másik füstkarikákat ereget a boltozatos mennyezet felé. Végre nem az emlékezetébõl kellett elõhívnia ezt az arcot. A férfi igazi arcát, a sápadt, arisztokratikus vonású, szénfekete tincsekkel keretezett arcot, a beszédes, zöldesbarna szemeket. Fiatal és idõtlen. Neki mindig így jelent meg (nem mintha szokása lett volna az elmúlt évezredek alatt bárhogyan), noha akármilyen alakot felvehetett volna.

- Nem jössz közelebb? - törte meg a csendet a férfi, a fiú nem kis rémületére. Amaz a rajtakapottak bûntudatos arckifejezésével nézett félre, alig felfogva a hozzá intézett kérdést. - Hm?

Pillantását ismét a sötét hajúra emelte, és ugyan ott volt a nyelvén egy határozatlan "nem", de mintha valami láthatatlan mágneses bûverõnek engedelmeskedne, elengedte a pad szélét, és felsétált az oltárhoz, habár még mindig igyekezett távol maradni a férfitól. A barokk oltárhoz sétált inkább (melyet szemmagasságig átlátszó plexi védett a turisták mancsolásától), és hosszan nézte a keresztfa alatt szenvedõ, fehér köpenyes festmény-Jézust.

Háta mögül hallotta az emberi lélegzethez hasonló hangot, ahogy a sötét hajú kifújja a füstöt. Hajának függönye mögül kíváncsi oldalpillantást vetett felé. Látta, ahogy int egyet a kezével, és a szivar nyomtalanul eltûnik másik kezének ujjai közül. Aztán felemelkedik.

És felé tart.

Közvetlenül mögötte állt meg, épp hogy nem súrolva mellkasával a vállát, s most õ is a képet nézte.

Egy darabig így álltak, szótlanul, bódultan és zavartan egymás közelségétõl (a fiún látszott is, a férfi azonban továbbra is hidegen mosolygott).

- Miért itt? - kérdezte végül a fiú, szinte alig hallhatóan. - Miért Isten házában akartál találkozni velem?

Kissé megdöbbent, ahogy a férfi felnevetett. Kérdõ, sõt, kissé számonkérõ tekintettel fordult felé.

- Isten háza? - visszhangozta a férfi. - Mihael, ne viccelj velem. Isten rég elköltözött innen. A szellemének, amit olyannyira dicsõítesz, jó, ha két-háromszáz emberben és a gyerekekben van némi nyoma a Földön. Nem lakik itt, sem más templomban, mecsetben, dómban, zsinagógában, katedrálisban, kápolnában, amit akarsz. A püspök, teszemazt, aki a tegnapi misét celebrálta itt, a napokban átértelmezte a családi összetartozás fogalmát hétéves unokahúga irányában. Ez az egyház! Az egyház, ami arra lett volna hivatott, hogy a világ egyensúlyát megtartsa, hogy reményt öntsön az emberekbe, hogy gyógyítson, lelket és testet egyaránt, hogy tanítson...

- Ha ezzé lett az egyház, a te mûved. A te mûved, igaz? - a Mihaelnek nevezett most megpróbált összeszûkült szemekkel nézni a férfira, abba a nyomorúságos illúzióba kapaszkodva, hogy a gyûlölet arckifejezése talán megszülheti a gyûlöletet magát.

A fekete hajú védekezõn felemelte kezeit.

- Tévedés. Én csak megmutattam az embernek a másik utat, de nem kértem, hogy induljon is el rajta. Az õ választásuk. A te drágalátos Istened teremtette ilyennek. Ingatagnak, aki ha ma megkaphatja a fát, inkább az kell neki, mint holnap az egész erdõ. Én mindig megmutatom a számtalan utat az embernek, amik közül választhat, mert akármiben is kell döntenie, sokezer lehetõsége van. Az, hogy képtelenek jól választani, az õ hibájuk.

- És mi a célod ezzel, Lucifer? - a név különös hatást váltott ki, mind a fiúból, mind a megnevezettbõl. Az elõbbi összerezzent, s egy rövidke pillanatra lehunyta a szemét, az utóbbi ajkán ismét mosoly jelent meg, kisebb, megfoghatatlanabb, tûnõdõbb. - Mi a célod azzal, hogy kételkedést ébresztesz az emberekben, hogy felnyitod a szemüket, nehogy véletlenül áldott tudatlanságban éljenek?

- Mindössze kíváncsi vagyok - Lucifer megkerülte az oltárt, és élvezte, ahogy Mihael tekintete képtelen leválni róla. - Kíváncsi vagyok, meddig lesz az Úr türelmes. Kíváncsi vagyok, hányszázmilliárd lélek fér a Pokolba. Kíváncsi vagyok, mikor mondja azt az Istened, hogy elég. Kíváncsi vagyok, mi lesz az a perverzió, kegyetlenség, vagy förtelem, ami arra készteti, hogy leszálljon a kényelmes Mennyországából, vessen egy futó pillantást a világra, a világra, melyet Õ teremtett. És kíváncsi vagyok, elszégyelli-e magát. Vagy csak összegyûri az egészet, mint félresikerült piszkozatot, és újrakezdi. És mindeközben végtelen megnyugvással tölt el a tudat, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Megmutatom neki a hibáit, és erre mindennél inkább szüksége van.

Pillanatnyi szünetet tartott, hogy szavai hatása merengõ iszonyatként kiülhessen az angyal arcára.

- Félre ne érts, gyönyörûm, én szeretem az embereket. Szeretem a sokféleségüket, és azt, hogy minden különbözõségük ellenére, melyeket oly igyekvõn próbálnak felfedezni egymásban, szinte minden közös bennük. Példának okáért mindegyik megvesztegethetõ. Mindegyik mással, de ez a tényen nem változtat. Mindegyik ugyanazokra az érzelmekre képes. Mindegyik feszegeti a saját határait. Továbbá szinte mindegyik elveszik a részletekben, és képtelen bármit kerek egészként felfogni.

Mihael bólintott. Elfordult a bukott angyaltól és a díszes oltártól, és lehajtott fejjel, tûnõdve nézegette a simára csiszolt köveket a lába alatt.

- Szóval mindössze az érdekel, mi az, amivel képes vagy az Urat felpiszkálni?

Lucifer felnevetett, és az angyal mögé lépett.

- Édes, ahogy beszélsz - susogta doromboló hangon, mire az tágra nyílt szemmel, villámgyorsan fordult felé, és azonnal hátrább is lépett. Szíve hevesen dörömbölt embertestének mellkasa mögött, mintha szabadulni akarna. A Fényhozó, a Pokol Ura felvont szemöldökkel megcsóválta a fejét, majd lazán a kõoltárnak támaszkodva folytatta. - Egyébként rátapintottál a lényegre. Az emberek nem nagyon érdekelnek, mindössze annyira, hogy lecsalogassam velük a Jóságos és Mindenható Úristent a maga teremtette Földre, és körbevezethessem. "Minden tereken és idõkön által."

- Tehát ezért uszítod õket egymásnak? Ezért ölik egymást halomra? - Mihael némileg megnyugodni látszott, legalbbis annyira mindenképpen, hogy hangot adjon megvetésének.

- Ezt kikérem magamnak. Az ember elõtt csak homályos célzásként kellett felvillantanom, hogy akár, ismétlem, akár testi kárt is okozhat egy másik emberben. Erre mit tesz õ? Tökélyre viszi, mûvészetté fejleszti a gyilkolászást. Nevet ad neki. Eszközöket gyárt hozzá. Tömegesen ûzi és feltalálja a háborút. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy olyan ez neki, mint kiéhezett kutyának a csont, hogy rákap és nem ereszti többé. Még én sem látok a jövõbe.

- De azt beismered, hogy te kísértetted meg?

- Kósza ötlet volt csupán, de ha ragaszkodsz hozzá, igen, beismerem. De azt be kell látnod, hogy nem tehetsz felelõssé minden egyes halálesetért a Földön. Az egy hajszálnyival több volna annál, amit megérdemlek. Persze, egy hangyányi közöm azért mégis van ahhoz, hogy ilyen lett minden. Bele-belepiszkálgattam a dolgokba, ez igaz. De senki és semmi nem tökéletes.

- Õ az - Mihael minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy ezt állítsa. Ha Õ tökéletes, minden döntése az, következésképp tökéletesen jól van úgy, hogy õk ketten soha nem láthatják egymást. Holott nem lehet tökéletesen jól, ami ennyire fáj.

- Õ? Ezt te se gondolhatod komolyan, szerelmem. Ez egy ócska, szakállas vicc. Tökéletes Isten? Az emberek is ezt állítják, s közvetlenül mellette azt, hogy Isten a maga képére teremtette õket. A világ legröhejesebb ellentmondása. Tökéletes lehet-e egy isten, aki látja minden ember minden szenvedését, és rábólint? Vagy ami még rosszabb, rég behunyta mindentlátó szemeit, és magában már el is temette a világot - itt az angyal alig észrevehetõen összerezzent. - Tökéletes-e az olyan isten, aki tûri, hogy a nevében öljenek és kínozzanak halálra férfiakat, nõket és gyerekeket? Tökéletes-e, ha mindezt végignézi, és nem tesz semmit, s az-e, ha nem látja? Tökéletes-e az olyan isten, aki látja a gonoszságot az emberek fejében, és mégis vakon hiszi, hogy az emberiség észreveszi a saját hibáit, és helyreteszi azokat? Mert ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy még mindig a Mennyben kuksol, és nem tesz semmit. Vagy valóban nem lát. De a vak király következésképp rossz király.

Mihael elgondolkodva fürkészte Lucifer arcát.

- Gyûlölõd Õt, igaz? - szólalt meg végül.

- Nem, a világért sem. Csak mélységesen csalódtam benne.

Hallgattak. A csendben az angyal menekült saját maga elõl, ajkát harapdálva, szinte könyörgõ pillantással nézte a rózsaablakot, melyen át erõtlen, petyhüdt hajnali fény szivárgott be.

Végül bólintott, részint magának, részint az elhangzottaknak, majd halvány mosollyal az ajkán megszólalt.

- És miért is akartál találkozni velem? Hogy mindezt elmondd nekem és utamra engedj? Vagy azt akarod, hogy melléd álljak? Esetleg arra játszol, amit irántad érzek, hogy így elvedd az Úrtól a leghûségesebb angyalát, a mennyei seregek vezérét, és tovább feszíthesd a húrt?

- Tulajdonképpen nekem és magadnak is hízelegsz, Mihael. Hízelgõ, hogy azt hiszed, nekem ilyen kidolgozott és részletes tervem van, hogy a te Istenedet letaszítsam égi trónusáról. Viszont te réges-rég nem vagy az Õ leghûségesebb angyala. Már abban a pillanatban nem voltál az, hogy belém szerettél. Te hozzám vagy hûséges és nem Õhozzá.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. Lehet, hogy hízelgõ, amit gondolok, de attól függetlenül tökéletesen helytálló, igaz?

- Szeretnéd, ha ember módjára közhelyeket pufogtatnék, és azt állítanám, hogy "összekötöm a kellemest a hasznossal"? Ugye, nem? Persze, hogyne szeretném kihozni a sodrából Õ Isteni Fényességességét, ha úgy tetszik, ez a célom, de most kivételesen nem ezért jöttem ide. Ugyan nem hiszel nekem, látszik rajtad, de õszintén szeretlek, Mihael, és... nos, megvan már egy ideje, hogy nem találkoztunk. Mikor is...?

- Amikor lehajítottalak a Földre. "Miként zuhantál alá az égbõl, fényes csillag, hajnal fia, levágattál a Földre, a ki népeken tapostál." Akkor azt kívántam, bárcsak az angyalok is belehalhatnának, ha megszakad a szívük.

A fényes csillag, a hajnal fia most érezte, hogy arcára fagy a mosoly. Az emberek olyan végtelenül ostobák, amikor úgy hiszik (sõt, rögeszméjükké, meggyõzõdésükké válik a gondolat), hogy a Gonosz, mint a Jó ellentéte, merõ rosszindulatból, hatalomvágyból és egyéb emberi gyarlóságból áll. Micsoda olcsó és röhejes hazugság ez? A legborzasztóbb, hogy ezenfelül azt feltételezik, hogy ami gonosz, az mentes mindenféle érzéstõl, amit õk, enyhén szólva nagyképûen "emberi" érzéseknek neveznek. Eszükbe nem jutna, hogy ezek az érzések nem emberiek, hanem egy már megfásult isten hajdani szárnyaló fantáziájának eredményei. S hogy a tiszta, égi lények, akiket õk angyaloknak neveznek, már jóval elõbb birtokukban voltak.

Tisztán emlékezett a napra, amikor parázs vitájuk az Úrral finoman kifejezve elfajult, és Õistensége riasztotta égi kidobóemberét. Mivel csalhatatlan, nyilván tudta, hogy Mihael szereti Lucifert, és viszont. És mégis Mihaelnek parancsolta meg, hogy kedvesét kitaszítsa a Mennyek országából. Talán tudta, hogy addigi elsõ angyala nem fog belehalni a zuhanásba, de a legnagyobb szenvedést akarta okozni neki. Ki tudja. Persze, ez azokban az idõkben volt, amikor Istent még érdekelde a Föld, az emberek, és nem utolsó sorban az angyalai.

Élénken élt Luciferben a pillanat, amikor Mihael, ugyanebben az alakban, ahogy most itt állt elõtte, karon fogta, és mielõtt repülni kezdett volna vele a Föld felé, iszonyatos méretû tereket átívelve, utoljára a szemébe nézett. Mindketten könnyeztek. A mindig fújdogáló szellõ most csípõs szélnek tûnt, és az örök-kék égen fényesen ragyogó nap szinte égette a bõrüket.

Aztán Mihael elfordult egy pillanatra, és többet nem nézett rá. Kitárta hófehér szárnyait, megragadta a lázadó angyalt, és miután a zuhanórepülésben a Föld fölé vitte, lehajította. (Késõbb Lucifer mindig megmosolyogta a magukat tudósnak nevezõ embereket, akik dimenzióugrásról beszéltek, és nem is sejtették, milyen isteni igazsághoz járnak vészesen közel.) Odalent, s erre már csak õ emlékezhetett, ájult szerelmese fölé hajolt, és csukott szemhéjaira egy-egy könnyû csókot lehelt. Végigsimított az eszméletlen arcon, és akármilyen elviselhetetlenül fájt is a szíve, akárhogy is megdöbbent emiatt önmagán, azért egész halványan érezte, hogy nem most látta utoljára.

Talán ezért él még mindig. Visszaköltözve a Mennybe nem figyelt a Földre és nem figyelt azokra, akik a Pokolról és annak gyönyörû, sátáni Uráról suttogtak; vakon teljesítette Istene parancsait. És Isten látá, hogy ez jó.

Aztán Isten lehunyta a szemeit, és többé nem parancsolt meg semmit senkinek, még csak nem is kért senkitõl semmit, vagy beszélt bárkihez. Mihael pedig látta a földet, és látta azt is, hogy ez nem jó. De a remény, hogy talán azért nem jó, mert minden csak Lucifer válasza az Úrnak, elvette a maradék, parányi, szinte alig létezõ elhatározását is, hogy beavatkozzon.

És most, hogy találkozott rég látott kedvesével, most is bûntudattal a lelkében szállt le a földre, mert sejtette, hogy Isten csukott szemmel is ugyanolyan kiválóan látja, mint régen, nyitott szemmel.

- Jól látod, Mihael, valóban kérni akartalak. De nem azzal a szándékkal, hogy az Urat bosszantsam. Szeretném - Lucifer hangja alig érezhetõen mélyebb és tisztább lett -, ha velem jönnél az egyetlen helyre, ahova nem lát el.

Esendõen emberinek látszott Mihael abban a pillanatban. Tisztában volt vele, hogy ha megadja magát, csak eszköz lesz Lucifer kezében, de még erre is hajlandó lett volna, ha így a közelében lehet. Végtelen életében most elõször dönteni kényszerült, és ha ez lehetséges, még inkább elbizonytalanodott.

- Meg akarsz gyõzni, hogy kövesselek a Pokolba? - az angyal õszintén megdöbbent. Tehát mégsem Istent akarja provokálni vele? - És mibõl gondolod, hogy nekem szükségem van bármiféle meggyõzésre, hogy valóban veled tartsak? Feleslegesen pazarolsz rám mindenféle duruzsuló hangot vagy súlyos érvet, Lucifer.

- Szóval velem jössz? - kérdezte a Fényhozó a sóvár remény hangján.

- Nem állítottam ilyet - Mihaelt furdalta a lelkiismeret, amiért képtelen egyenes választ adni, de soha életében még nem döntött. Fejét lehajtva elfordult, és az oltárnak támaszkodott. Mihael, a démon... Vagy Mihael, az Úr szent arkangyala, aki sokmilliomodszorra is ellenállt a legsúlyosabb kísértésnek. Ha Õ egyszer egyszer kinyitja a szemét, talán büszke lesz rá, ha így dönt. De ha másképp...

Azonban egy könnyû érintés elõbb az arcán, majd nyakán, vállán és gerincén végigcsusszanva a derekán megakadályozta, hogy elérje a gondolkodás mélyebb rétegeit. Megdermedve markolta az oltár faragott széleit, ujjbegyei teljesen kifehéredtek.

- Ne így akarj meggyõz...

De nem tudta befejezni a mondatot. Lucifer derékon ragadta és maga felé fordította. Az angyalnak annyi ideje sem volt, hogy levegõt vegyen és belekezdjen a mondatba újra, mert kedvese beléfojtotta a szót egy voltaképpen kellemes módszerrel.

Ahogy Lucifer ajkai az övéibe kapaszkodtak, érezte, ahogy a forróság lassú és hatalmas hullámokban önti el a testét. Lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy maga a Sátán vezesse az édes õrületig. Többezer éve nem érzett még csak hasonlót sem, és egyszerre végtelenül ostobának érezte magát emiatt. Ki tudja, mennyi idõbe telik, amíg Lucifernek sikerül felbõszítenie az Urat, lehet, hogy alig ötven évbe, és akkor itt áll mögötte a sok-sok elvesztegetett idõ. Mert most annak tûnt minden másodperc, amíg nem vele volt.

Lucifer olyan szorosan ölelte magához az angyalt, hogy egy embert ekkora erõvel már kettéroppantott volna. Csókja is immár aligha volt gyengédnek nevezhetõ. Döbbenetes szenvedéllyel kóstolta, ízlelte Mihael vágytól duzzadt ajkait, nyelvével pedig immár feltérképezte szájának összes rejtett, forró kis zugát. Nem egyszer kéjesen felnyögött a csók közben. Szodoma és Gomorra összes gyönyörû bûne sem érhetett fel az õ angyali szeretõjével.

Amikor ajkaik szétváltak, Mihael kissé kibillent egyensúllyal simult Luciferhez, szinte teljes testsúlyával nekitámaszkodva. Eközben a bukott angyal karjaiba zárta. Könnyezett, mint akkor, amikor legutoljára látta. Ez a baj a szavakkal, gondolta, hogy egy bizonyos ponton túl már képtelenség bármit kifejezni velük.

A szerelmes csöndet végül az angyal törte meg.

- Szóval ilyen, amikor nem akarod befolyásolni a döntésemet? - kérdezte mosolyogva, és tekintetét Luciferre emelte.

- Szó sem volt arról, hogy ne akarnám befolyásolni a döntésed. De tudok hatásosabb érveket is - az egykori arkangyal kisimított egy kósza fürtöt szerelmese arcából.

- Ó... De ha már döntöttem, ugye akkor is meghallgathatom õket?

- Nem feltétlenül szóbeliek. De megmutathatom, attól függõen, természetesen, hogy hogyan is döntesz - Lucifer arca hirtelen komor kifejezést öltött. Hiába sejtette, hogy dönt mahd az õ angyala, de soha nem lehet egészen biztos semmiben.

- Ne mondd, hogy nem tudod, hogy döntöttem - dorombolta Mihael, és karcsú ujjaival végigcirógatott Lucifer nyakán. Amikor azonban látta kétkedõ arcát, ki is mondta. Nem akart egy szemernyi kétséget sem hagyni feltétlen hûsége, szerelme és ragaszkodása felõl abban, akit a világon a legjobban szeretett. Az összes világon. - Veled megyek, Lucifer.

A Pokol Ura felnevetett, és magához ölelte kedvesét. A következõ másodpercben már nem voltak ott.

***

Hajnalodott.

A köd alig érzékelhetõen oszladozni kezdett, a várost pedig lassanként megtöltötte az ébredés kellemes moraja.

A világon mindenki naponta kénytelen felébredni, és mindenki a világon naponta fel is ébred. Még ha alszik is a világ fele, a másik fele ébren van. Aki pedig alszik, azért teszi, hogy felébredhessen.

A világ mindig éber.

Csak a teremtõje nem az.