~*~

- Isten ilyennek teremtett minket – állapította meg csöndesen Ivan.- Ellene nem tudunk küzdeni.

- Isten… – nevetett fel Fabrizio lekicsinylően.- Hol volt az Isten, amikor több, mint ezer éve a híveit gyilkolták? Hol volt a hatalmas Isten? Hol volt az Isten akkor, amikor a pestis több százak életét oltotta ki? Hol volt az Isten, amikor állítólagos „elhívatott, bár méltatlan szolgái” fiatal lányokat vagy fiúkat molesztáltak? Hol volt a…

- Ide hallgass, Fabrizio – nézett rá szúrósan a barna hajú férfi.- Attól, mert te elvesztetted a hitedet, még nem kell mindenki másnak ugyanígy vélekednie ezekről a dolgokról. Érted? Gyűlölöm, ha befolyásolni próbálsz a drámai szónoklataiddal.

- Ki mondta, hogy befolyásolni próbállak?- szaladt fel Fabrizio bal szemöldöke.- Csupáncsak véleményt nyilvánítok.

- Ez már nem véleménynyilvánítás – csóválta a fejét Ivan.- Erőszakos vagy, Fabrizio. Hát nem veszed észre?

A fekete férfi megengedett magának pár percnyi néma tűnődést, mielőtt válaszolt volna. Feltűnt neki, hogy mióta összefutottak itt Sturzbachéknál, Ivan szokatlanul hűvös, sőt, goromba és lekezelő, ha róla, Fabrizio-ról van szó. Ez pedig egyrészt tudat alatt igen-igen nyugtalanította, másrészt valami érthetetlen okból kifolyólag baromira tetszett neki a helyzet.

- Lehet – szólt végül.- De hidd el, nem szánt szándékkal. Nem vagyok zsarnok, nem vagyok őrült császár, sőt, tulajdonképpen egy szép kupacnyi semmi vagyok. Senkinek sem parancsoltam meg, hogy figyeljen rám. Hogy hallgasson rám. Ha nem tetszik, nem kötelező maradni.

- Gyerünk – kapta el Ivan a mellette ücsörgő, érdeklődően pislogó Sebastian kezét, és felpattant.- Én ezt nem hallgatom tovább. A fejébe szállt a bor.

- Ne – rázta a fejét a szőke fiú. Fabrizio először úgy vélte, rosszul hall. Csak nézte Sebastian angyali arcát, hunyorgó szemeit, összefonódó szemöldökeit, félig nyílt ajkait, és ujjait, melyek most céltalanul böködték az állát.- Ez érdekesnek ígérkezik.

- Az ég szerelmére, hát miket beszélsz?- kiáltott Ivan.- Nyomás.

- Én maradok – szögezte le határozottan a fiú.- Ha akarsz, menj. Otthon találkozunk.

„Otthon találkozunk.”, visszhangozta sziszegve valaki odabent Fabrizio-ban, aki érezte, hogy a döbbenet, mint olyan, több száz tonnával nehezedik lelkére. Egyelőre azonban nem kerített nagy feneket a dolognak, úgy gondolta, ezt majd este vitatja meg magamagával, mivel idegszálait most épp szétszakítani készült a feszült várakozás.

Ivan tétovázott pár percig, halántékán kidudorodott az egyik gyorsan lüktető ér. Összeszorított fogakkal hol Fabrizio-ra, hol Sebastianra nézett, mígnem végül lehuppant a fotelbe.

Sebastian hálás mosolyféleséget villantott rá, majd visszatért az őt bámuló Fabrizio-hoz.

- Mondd csak, Fabrizio – kezdte tűnődve.- Hiszel Istenben?

- Hogy hiszek-e?- a férfit egészen megdöbbentette a kérdés. Olyannyira, hogy felnevetett.- Hát nem az imént ecseteltem, hogy…

- Ecsetelted, hogy nem bízol Istenben. Az nem egyenlő azzal, hogy nem hiszel benne.- mutatott rá Sebastian.

- Én úgy vélem, egyenlő – vont vállat erre Fabrizio.- Gondold el. Képes lennél hinni egy olyan… Egy olyan istenben, akinek nem mered kitárni a szíved? Akinek nem mersz mondani semmit, tudván, hogy nem hallgat meg?

- Meglehet. Néha jó érzés kiönteni az ember szívét, még ha az csak úgy bele a vakvilágba folyik is. Nézd, szeretem azt hinni, hogy meghallgatnak. Ez esetben a bizalom pedig nem oszt, nem szoroz.

- Ahogy érzed – folytatta a fekete férfi mosolyogva.- Bár én ezt nem teljesen így gondolom. Ha már itt tartunk, te hiszel benne? Hiszel abban, hogy létezik? Hogy évezredek óta vigyáz ránk? Hogy ő általa vagyunk itt?

- Próbáltam hinni benne egy ideig – felelt ábrándos kis mosollyal Sebastian.- De miután nem ment egy ideig, inkább föladtam. Így is rengeteg energiát öltem bele, arra meg csak utólag gondoltam, hogy talán meg sem érte. Hogy talán Ő nem is létezik. Hogy… Hogy a Szentháromság nem létezik. Mert valóban nem lehet tudni.

- Ez nem tudás kérdése – szólalt meg csöndesen Ivan.- Ezt el kell hinni.

- Ha az emberek minden fantáziaszüleményt elhinnének, már nem élnél, Ivan – vágott vissza Fabrizio halkan, jól artikulálva a szavakat.- Örökös összetűzésben állnál mindenkivel. Nem lennének barátaid, nem lenne családod. Csak magadban bízhatnál.

- Mondod ezt te?!- csattant a barna férfi.- Nézd…

- Honnan tudod, hogy valóban létezik?- folytatta szenvtelenül a fekete férfi.- Honnan vagy ennyire biztos benne? Hogy lehetsz ennyire elszánt?

- Igazat adok, megint csak – bólogatott hevesen Sebastian.- Lehet, hogy a keresztény vallás története mindössze egy unatkozó, vénséges vén embertől származik.

- Röhejes – Ivan már kínjában nevetett.- És a Biblia ezek szerint hazugság lenne? Ugyan már. Jézus élt! Jézus valóban élt! Jézus csodákat művelt! Most is itt van köztünk. És téged Fabrizio, biztos a pokolba szán.

- Ezen az egy bűnön már nem múlik – vont vállat hanyagul a fekete férfi.- Ámbátor visszatérve a te ötletedhez, Sebastian. Akkor miért van az, hogy ennyi ember behódolt egy… Egy álomnak? Miért nem mernek ők is álmodni?

- Nem arról van szó, hogy nem mernek. Egyszerűen nem akarják megmutatni a saját álmaikat. Ahhoz túl önzők. – válaszolt csöndesen a fiú.- Másrészt pedig félnek, hogy ugyanerre a sorsra jut makulátlan, ártatlan, a világbékére törekvő kis tervük, mint a kereszténység. Hogy öldökölni fognak a nevében. A gyilkolástól pedig mindenki retteg tudat alatt. Az inkvizíció szerinted miért hajkurászta az úgynevezett eretnekeket? Féltették a szépen felépített álombirodalmukat a mások álmaitól, nehogy elrondítsák mindazt, ami olyan gyönyörű, olyan csodás, olyan mennyei, olyan… Tökéletes. De ez nem lehetett stabil állapot. Ez ellen lázadtak, és fognak is még lázadni. Én mondom, évtizedek, vagy talán századok múlva már annyi divatos vallás lesz, hogy nemhogy egy, de talán ötszáz ember sem lesz elég hozzá, hogy megszámolják a két kezükön.

- Egész hasonlóan látod a világot, mint én, fiatal barátom – hunyorgott rá Fabrizio.- Azonban azért felfedezek néhány ellentmondást mindabban, amit itt most felsoroltál. Ivan idegeit viszont nem akarom tépázni, szóval, ha szeretnéd, hogy kifejtsem a saját érveimet, hát… Tarts velem egy sétára.

- Ezer örömmel – pattant fel a fiú mosolyogva, rá se hederítve a felbőszülten fújtató Ivanra. Fabrizio még biccentett egy aprót az elképedt társaság felé, aztán nyugodtan elfordult, és Sebastiannal az oldalán, megindult a szalon túlsó végében csillogó üvegajtó felé, ami egyenest a hatalmas hátsó kertbe vezetett.

Szíve a torkában dübörgött, amikor a fiú visszamosolygott rá a napfényben fürdő gyepről. Sosem képzelte, hogy ez a tünemény ennyire kifinomult, ennyire elgondolkodó, ennyire nyitott és értelmes. Valahogy mindig csak a hideg jégcsapot látta benne, arisztokratikus, szinte festenivaló arcában, törékeny mivoltában, sokszor tanakodott azon, milyen lesz majd első beszélgetésük…

És még az álmaiban sem gondolt arra, hogy ekkorát fog csalódni. Természetesen kellemesen csalódni.

Egyikük sem szólt, amíg sétáltak, egyre távolabb a kastélytól, közelítve az apró erdőhöz, és a kristálytiszta vizű tóhoz, ami mellett üvegfalú lugasok és padok sorakoztak.

Fabrizio egyenest az egyik ilyen lugasba vezette a fiút, aki cseppet sem tiltakozott. Helyet foglaltak egymással szemben a székeken, s mikor Sebastian a parányi asztalra könyökölt, a férfi belekezdett.

- Tudod, Sebastian, elég erős hitem volt ahhoz, mintsem hogy teljesen elhiggyem azt, amit vallasz – mondta a narancssárgás aljú eget fürkészve, melyen tucatszám hömpölyögtek a rózsaszín felhők.- De azt kell mondjam, a hit hasonló a bizalomhoz. El sem tudod képzelni, milyen könnyű elveszteni, azonban visszaszerezni… Ahhoz talán egy élet is kevés.

- Mi történt?- kérdezett a fiú édesen ráncolt szemöldökökkel.- Úgy értem, miért vesztetted el?

- A szüleim – nézett rá szomorúan Fabrizio.- Mindketten mélységesen mélyen hittek az Istenben, mégis meghaltak. Brutális halállal, és szörnyen korán. Alig voltak negyvenévesek.

- Ah… Mikor történt?

- Tíz éve. Közvetlenül a tizennyolcadik születésnapom után. Tudod, akkor éreztem úgy először, hogy nincs Isten. Hogy eddig sem volt, és hogy eztán sem lesz. Hogy hazugság mindaz, amire tanítottak. Hazugság az ifjúságom. Hazugság az elmém. Hazugság a lelkem, és… Hazugság az is, amiért megszülettem. Isten elrendelt, ugyan már! És még képesek azt vallani ezek után, hogy Isten szeret minket. Hogy Isten által az összes ember testvére egymásnak. Hogy Isten gondoskodik rólunk. Ne, ne, várj. – emelte fel a mutatóujját, látván hogy Sebastian nagy levegőt vesz, ajkai pedig szóra nyílnak.- Azt felelnéd erre, hogy Isten nem törődhet mindenkivel ugyanolyan egyformán. De kérdem én; akkor minek verik ezt az emberek fejébe? Mi nem vagyunk angyalok, nem értünk meg minden érzelmet és viszályt egyszerre. Hát hol itt az igazság?

- A legtöbben erre azt mondják; csak Isten tudja – fintorgott Sebastian, majd a zsebébe túrt, és előhúzta cigarettásdobozát. – Kérsz?

Fabrizio aprót bólintott, majd elfogadta a gyufát is, és az apró lánggal meggyújtotta a dohányt. A fiú hasonlóképp cselekedett, s hátradőlve kifújta a füstöt.

- Szóval csak Isten tudja.- vont vállat Sebastian.- Az emberek néha szörnyen lusták, és nem tudják elfogadni, hogy adódnak az életben olyan talányok, melyeknek megfejtésére nem csupán öt-tíz percet kell szánniuk, hanem talán…

- Egy egész életet – bólogatott hevesen Fabrizio.- Így igaz.

- Na, máris találtunk egy igazságot, nemdebár?- mosolygott rá hunyorogva Sebastian, amitől a fekete férfi úgy érezte, menten felpattan, és ott helyben a földre teperi.

Furcsa volt a helyzet. A fiú egyes apró, alig észrevehető gesztusai igencsak árulkodónak tűntek, de mégis tartózkodott még egy leheletnyit. Mintha félt volna.

Fabrizio szíve pedig majd’ megszakadt, amikor arra gondolt, hogy e nap után minden visszatér a régi kerékvágásba, ő ismét lesüllyed a kétely-tenger mélyére, Sebastian visszatér Ivannal közös otthonába, ahol boldogan él majd ki tudja, meddig, és az ő számára megmarad annak, aki eddig is volt; a szemközti erkélyen hegedülő angyalszép ifjúnak.

És ha belegondolt, inkább megszakított volna vele minden kapcsolatot, mintsem hogy barátként gyakran találkozzanak, ő pedig türtőztesse magát, és mosolyogva tűrje a poklok poklát, miközben élvezetesebbnél élvezetesebb témákról csacsognak kettesben.

- Most te jössz – szólt végül Fabrizio haloványan derengő mosollyal.- Halljuk, ki is vagy te?

- Hát… Elsősorban Sebastian Schattendorfer – kacagott a fiú derűsen.- Teljesen egyszerű családból származom, két húgom van, Johanne és Sonja, ők jelenleg Grazban élnek a szüleimmel. Én pedig – tárta szét a karjait mosolyogva – Bécsbe költöztem, tökélyre vittem a hegedűművészetemet, élem az életem, és elsősorban zenészként tengetem napjaimat.

- Csak elsősorban…?- hunyorgott Fabrizio két szippantás közt.

- Igen – bólintott rá a fiú.- Minden munkát elvégzek, hogy biztosítsam parányi jólétemet. Zenészfizetésem persze igen kedvező, de sosem árt egy kis felesleg. Ez körülbelül annyit jelent, hogy rendbe teszem a könyvtárakat esténként, felügyelem olykor a templomot, emellett pedig néha megjelennek írásaim a napilapokban.

- Mozgalmas életet élsz, barátom – helyeselt elismerően a férfi.- Legalább többre vitted, mint én.

- Miért, te mit dolgozol, ha szabad tudnom?

- Hah – tekintett az égre ismét Fabrizio.- Túlélek.

- Azért az sem egyszerű – villantotta rá legragyogóbb mosolyát Sebastian, amitől a férfiban egy percre megállt az ütő.- Nézd, milyen szép!

Fabrizio követte pillantásával a fiúét, és az elétárulkozó látványtól mintha megmoccant volna valami a lelkében. A nap már lebukott a horizonton, húzva magával mályvaszín felhőuszályát, melyek a menet végén szétterültek, elfolytak az ég alján. Ragyogott a tó, a fenyőfák sötét karmaikkal mintha csak arra készültek volna, hogy ha itt az idő, lekarmolják az este tintafekete bársonylepléről a lassan kinyíló csillagszemeket.

- Ideje visszamennünk – kapta elő a zsebóráját Fabrizio.- Még lekéssük az ebédet.

~*~

Miután degeszre tömték magukat ráksalátával, krumplikrokettel, báránysülttel és zamatos zöldségekkel, majd nagy nehezen bepusziltak egy adagnyi trüffelt is,  fittyet hányva az illedelemre, elterpeszkedtek a szalon brokátfoteljeiben. Neri úgy gondolta, Sebastian hasa elég kényelmes lesz egy kellemes, délutáni kis szunyókáláshoz, így hát végignyúlt a fiú ölében, és pár perc múlva már húzta is a lóbőrt.

Amíg a Hasselbaum testvérek, William és Ivan nem csatlakozott hozzájuk, a lehető legfelhőtlenebb beszélgetésbe mélyültek, jókat nevetve az elsütött vicceken, majd némiképp komolyabban diskurálgatva a politikáról és a kevésbé vidámabb dolgokról, de amikor a társaság száma kettőről hirtelen nyolcra gyarapodott, mindkettejük szavait mintha harapófogóval vágták volna el.

- Remélem, véget ért a teológiai vita – szusszantott William.- Öregem, ilyen jót sem ettem már évek óta…

- Nem vita volt, drága William – sóhajtott fel Fabrizio, és ismét készségesen fogadta el az újabb szál bűzrudat. Eközben le sem vette tekintetét Ivanról, aki mint holmi tyúkanyó, telepedett le Sebastian mellé, és oltalmazón megragadta ujjait. – Csupáncsak… Beszélgettünk.

- Mi lenne, ha ebbe most nem mennénk bele ismét?- szűrte a barna hajú férfi a fogai közül.- Elegem van már belőle.

- Félsz, hogy elnyomnak, a naivságoddal együtt, mi?- súgta Fabrizio úgy, hogy csak Ivan hallhassa, a férfi arcán végbement változást pedig kárörvendő elégtétellel nyugtázta.

- Az Isten szerelmére, mit akarsz tőlem?- csattant hirtelen Ivan.- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Mondd ki bátran, tettem valamit?

Fabrizio felsóhajtott, majd felnyalábolta macskáját Sebastian öléből, és vetett még egy utolsó pillantást a döbbent csapatra.

- Nézd, nem hiszem, hogy megértenél – mondta.- Sőt, ami azt illeti, úgy vélem, mi sosem értettük meg egymást. Uraim, köszönöm a pompás estét. Sebastian, téged…

Nem bírta befejezni. Egyszerűen képtelen volt rá. Csak szomorúan végignézett az angyalfiú értetlenkedő arcán, elveszett pár percre az örvénylő szempárban, majd fejébe húzta cilinderét, és Nerivel a vállán megindult a kijárat felé, a körülményekhez képest igen méltóságteljes léptekkel.

Még hallotta, amint Ivan a nevét kiabálja, de a következő percben már a kabátját húzta, az azt követő pedig már az utcán találta, a fekete égbolt alatt.

A csillagszemű éj vádlón pislogott rá, a Hold kráterei is mintha gúnyos mosolyt formáltak volna… De a férfit most nem érdekelte. Elment, mert mennie kellett. Ki innen, el innen, hazafelé. A szél az arcába fújta kócos tincseit, melyeken most megérezte a dohányfüst átható, tömény szagát, és elfintorodott. Zsebre vágta szabad kezét, és megpróbált nem zakatoló szívverésére koncentrálni.

Épp kilépett volna a birtok irdatlan kapuján, amikor léptek zajára lett figyelmes. Megforduljon…? Ó, minek. Hisz úgysem ő az.

Hát, ez mellé.

- Fabrizio…!- hallotta az elhaló kiáltást.- Fabrizio, várj meg!

A férfi megtorpant, és bár tétován, de hátrasandított válla fölött. Szemei kerekre tágultak a döbbenettől. Sebastian volt az. Kabátja szinte kettérepedt, arca egészen kivörösödött a futás hevében. Amint elérte Fabrizio-t, kénytelen volt megállni, és térdeire támaszkodva lihegni.

- Te… Te hogy kerülsz ide?- kérdezte a férfi meghökkenten.- Mármint… Nem úgy értem. Odabent kéne lenned.

- Kellene lennem?- nézett fel rá zihálva a fiú, ajkaira mosoly ült.- Szerintem nem. Odabent unatkoznék nélküled. Ivan üvöltözve kivonult a kertbe sétálni, William megint a vadászatról beszél, Alexander meg kibírhatatlan… Teljesen rám akaszkodott. De ugye… Nem bánod, hogy…

- Ugyan – legyintett Fabrizio elnézően – Ha már így utánam jöttél, egész nyugodtan elkísérhetlek hazáig, nemde? Tudom, merrefelé lakik Ivan, és…

- Nem oda megyek – rázta a fejét hevesen a fiú.- Haza-haza. A Kirchnerstraße 73.-ban lakom.

- No, mit ad isten, én meg a 79.-ben – mosolygott rá Fabrizio, aki abban a percben úgy érezte, felesleges lenne hatalmas szemeket meresztenie Sebastianra, és olyanokat kiáltozni tettetett meglepettséggel, hogy „nahát, tényleg?”, meg hogy „nem mondod!”.- Akkor hát, ifjú lovag, tarts velem az éjszakán át!

- Ahogy parancsolja, mein Herr, ahogy parancsolja!- kacagott rá a fiú, majd hátragyűrve selymes, világosszőke tincseit, Fabrizio-ba karolt, és miközben finoman megborzongott a férfi érintésétől, ismét cigarettára gyújtott.

Amaz próbált úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, holott legbelül érezte, hogy fordult vele egyet a világ. Zavartan leszegte a fejét, csak nézte a szertefoszló kékes füstöt, és némán tűrte a fájdalmat.

Az elkövetkezendő tíz-tizenöt percben egyikük sem szólt egy árva kukkot sem. Fabrizio a fiúra való ráugrás kényszerét próbálta legyőzni magában, míg a másik csöndesen töprengett a mögöttük álló napon no meg persze Ivanon, akit sosem látott még ennyire felháborodottnak.

A feszült csöndet végül mégiscsak ő törte meg.

- Azt hiszem, megérkeztünk.

- Csak hiszed?- mosolygott rá szolidan Fabrizio, majd lassan elhúzódott Sebastian mellől. Félő volt ugyanis, hogy ha még a karjában tartja egy ideig, a józan ész, mint olyan, teljesen elpártol mellőle, ő pedig minden gátlását levetkőzve a földre gyürkőzte volna szerelmét.

A fiú megborzongott, és összefonta karjait maga előtt. Nézte még egy ideig a fekete ördög arcát, mely most teljesen sima, hideg, kifejezéstelen volt. Csak a szemében táncolt valami furcsa lidércfény.

- Köszönöm a délutánt – szólalt meg ismét – Felejthetetlen volt.

- Ugyan már – legyintett Fabrizio nevetgélve.- Csupán megismertél, legalábbis minden jel arra utal. Nem hiszem, hogy ez annyira fergeteges élmény lett volna.

- Akkor nagyot tévedsz – búgta Sebastian, miközben alig láthatóan közelíteni kezdett a férfi felé, aki abban a pillanatban szoborrá dermedt. Tekintete kíváncsian siklott végig az angyalfiú makulátlan, szélcsípte orcáin, a remegő kis orron, a duzzadt ajkakon, a finom ívű szemöldökökön és a magas homlokon.

Nem bírt mozdulni. Semmit se bírt tenni. Elővigyázatlanul hagyta, hogy Sebastian bája magával ragadja és elcsábítsa, de nem úgy, mint a leskelődéssel töltött éjszakákon, ó, dehogy. Bárcsak olyasféleképp tette volna abban a percben!

A fiút most már alig választotta el Fabrizio-tól pár centi. Szája félig kinyílt, a forró levegő csak úgy tódult ki torkából. Az ő pillantása is a férfi szemei és ajkai közt ingázott, keze pedig már emelkedett is, amikor Fabrizio hirtelen lefogta, és összeszorított szemekkel eltolta magától.

- Ne – suttogta valaki más a férfi szájával.- Nem engedhetem.

- De miért, Fabrizio?- Sebastian hangja egészen sírósnak tetszett.- Hát ennyire nem voltam egyértelmű?

A fekete hajú szemei felpattantak, és tányérméretűre kerekedtek. Nem, biztos rosszul hall… Ilyen nincs. Nem létezik. A büdös életben soha.

- Ivan szeret téged – felelt végül nehéz szívvel.- Nem tehetem tönkre azzal, hogy elrabollak előle… Mégiscsak miattad jött haza Párizsból. Nem, értsd meg, nem tehetem. Bármennyire is szere…

- Jó éjszakát – vágott a szavába a fiú szárazon, remegő hangon, majd kitépve magát Fabrizio szorításából, elfordult, és megindult át az úttesten.

Annak lelkében pedig hirtelen felordított egy hangocska; MEGŐRÜLTÉL? HAGYOD ELMENNI?

Tétovázott pár pillanatig, lábai vitték is, meg nem is, akarata visszahúzta, belső ördöge bíztatta, szíve meg… Csöndben hallgatott. Végül csak megeredt a fiú után, és még pont elkapta, amint a kapu zárjával babrált.

Sebastian hátrakapta a fejét.

- Mit akarsz?- kérdezte gorombán. Fabrizio azonban szóra sem méltatta, egyenest a falnak lökte, s mielőtt az menekülőre foghatta volna, a falhoz szögezte kezeivel. Neri halkan megnyikkant a vállán, ő pedig utolsó erejével ismét lehunyta szemeit, majd ajkait a fiú ajkaira tapasztotta.

Varázslatos érzés volt. Mintha évezredek óta először ért volna emberhez, olyan szenvedéllyel csókolta az Angyalok Hegedűsét, aki hasonlóan viszonozta a gyöngédséget.

Ujjai céltalanul simogatták Fabrizio arcát, orra végigcirógatta a férfi orrát, homlokuk összekoccant. A világ most nem rohant. Erre a röpke pár percre megtorpant, hogy minden gyönyörét átengedje az ölelésben egybeolvadó párnak.

Fabrizio szerette volna elröpíteni innen a fiút. Mondjuk egy messzi helyre, amit csak ők tudnak, hogy hol van. Csak és kizárólag ők ketten. Semmire sem vágyott jobban, hogy a magáénak mondhassa, hogy szerethesse, hogy kényeztesse, hogy óvja még a széltől is.

Így hát érthetően nehezére esett elhúznia a fejét, percek, órák, napok, vagy talán évek múltán. Látta Sebastian szemében a csalódást, amit csak erősítettek a fiú homlokára kúszó apró, vízszintes barázdák.

- Tekintsem ezt búcsúnak?- suttogta végül, miközben könnyedén kisimított egy kósza, fekete tincset a férfi arcából.

- A te érdekedben jobb lenne, ha annak tekintenéd – kezdte Fabrizio, majd leheletfinom csókot lehelt Sebastian ajkai fölé.- De nem annak szántam.

- Én… Én… - kezdte a fiú, de esélye sem volt befejezni a mondatot. Ismét betapasztották a száját, méghozzá igen kellemes módszerrel.

Fabrizio másodjára úgy csókolta, mintha az élete függne tőle, s ha elengedné, abban a minutumban holtan esne össze. Azonban kénytelen-kelletlen erőt vett magán, és ismét eltávolodott a fiútól.

- Hova mész?- kérdezte kétségbeesetten Sebastian.- Ne hagyj itt!

- Mennem kell – válaszolt halk, szomorú hangon a férfi.- És neked is. Igyekezz, menekülj előlem, mire vársz még?! Fuss, az ég szerelmére, rohanj!

- De hisz én szeretlek!- kiáltott rá a fiú.

- Szeretsz?- sóhajtott fel Fabrizio.- Azt sem tudod, ki vagyok.

- Te magad mondtad az imént, hogy megismertelek délután!

- Megismertél – hagyta annyiban a férfi.- De az nem jelenti azt, hogy tudod is, ki vagyok.

Sebastian arca töprengőre váltott, s meg is ragadt ebben a pózban pár pillanatra. Aztán csak megrázta a fejét, füleire szorította kezeit, és halk, reszkető sírásba kezdett.

- Hagyd abba, kérlek – simított végig Fabrizio tétova mozdulattal a fiú kézfején.- Felejtsd el a mai napot. Felejtsd el a beszélgetést. Felejtsd el, hogy megláttál. Felejtsd el, hogy egyáltalán a világon vagyok. Felejtsd el, amíg még megteheted.

- Nem tehetem – nézett rá Sebastian könnyes szemekkel.- És nem is tudnám megtenni.

- Pedig ez az egyetlen megoldás. Nekünk kettőnknek nincs közös jövőnk. – fejezte be Fabrizio, fájó szívvel. Mintha megszakadt volna abban a percben, amikor Sebastian felzokogott, és beviharzott a kapun.

A férfi még ácsorgott ott egy darabig, hallgatva a szapora léptek dübörgő visszhangját a néma, kihalt utcán, hallgatva a keserves kiáltásokat, de még mielőtt rávitte volna a lélek, hogy a fiú után eredjen megint, sarkon fordult, és kelletlenül átsétált a szemközti oldalra.

Miközben a lépcsősorokat rótta, azon kezdett gondolkodni, vajon miért cselekedett most is ész nélkül. Fel sem tudta fogni, miért űzte el magától a fiút, aki mint vallotta, szereti.

Valahogy képtelen volt elhinni, hogy az életben egyszer boldog lehet. Talán nem is akarta bevallani magának, hogy ez egyáltalán lehetséges.

~*~

Most a szakadó esőt nézte a hálószobája ablakából. Két napja nem látta a fiút, se az utcán, se az erkélyen, ez pedig fölöttébb nyugtalanította. Szinte el sem mozdult a függöny mögül, kinyitott Bibliával a kezében ült egy helyben. Átvirrasztotta az éjszakákat, néha még az olvasásra is rászánta magát… Sikertelenül. Minduntalan arra eszmélt, hogy órák óta egyetlen szókapcsolatot bámul; „ne félj”.

- Az istenit, hányszor van ez ide írva?- morogta magának, amikor rádöbbent, hogy eddig tizenkilenc különálló fejezetben találta meg tizenkilencszer. Dühödten vágta az ágyára a könyvet, amit a párnák közt fekvő Neri mérges fújással konstatált, és besurrant az asztal alá, hogy a szőnyeg rojtjainak öntse ki szívét.

A Lacrymosa járt a fejében, az elválás pillanatától kezdve, gondolatai közt pedig, bármily meglepő is legyen, Sebastian hegedült szüntelen.

Még az életét is odaadta volna a mélységesen megvetett égieknek, hogy találkozhasson vele. Azonban a siker érdekében nem tett semmit.

Csupán egy doboznyi cigaretta miatt mászott ki az utcára másnap délben, s miután megvette a bagót, már rohant is vissza a lakásába.

A kékes füst most is lenyűgözte, akárhányszor csak előgomolygott a dohánylevelek meggyújtásakor. Semmibe révedő tekintettel próbált átlátni a vastag rétegen, mely szinte olyan töményen állt a tágas szalonban, hogy késsel lehetett volna vágni.

De nem érdekelte. Semmi sem érdekelte, és erősen kételkedett abban, hogy mindezek után fog még érdeklődni akármi iránt is.

A boldogság karnyújtásnyira volt tőle, de ő elszalasztotta. Úgy látszik, Ivannak mégis igaza volt. „Te is tudod, hogy akárkit megkaphatsz.”

S habár szörnyen bántotta, hogy barátja oly durva, oly lekezelő volt vele Sturzbachéknál, elsősorban miatta engedte ki kalitkájából a fiatal madárkát, hogy repüljön, és legyen végre szabad. Csupáncsak azzal az egyetlenegy apró ténnyel nem törődött, hogy lehet, hogy ismét foglyul ejtik az ő szépséges, szűzi kis gerléjét.

Most már elintézte. Megásták a gödröt, ő készséggel beleugrott, utána pedig könyörögve kérlelte őket, hogy lepjék be a földdel. Mint már olyan sokszor. Azonban a mostani föld keményebbnek és elszántabbnak tűnt, mintsem hogy pár hetes fájdalmas munka árán kivájja magát a felszínre.

Cigarettára gyújtott, és kinézett az elmosódó városra, az ő Bécsére, a ködbe burkolózó Stefans Dom tornyára, a rút vízköpőkre, az elszáguldó kocsikra, az áthatolhatatlan felhőburokra.

Csinálj már valamit, te szerencsétlen – sziszegte lelkiismerete. Miért hagyod, hogy lesüllyedj? Miért nem úszol? Hát nem látod, hogy haldokolsz?

Fabrizio döbbenten tapasztalta, hogy könnyezik. Hogy arcán vékony patakocskák futnak, hogy gyűrött, sötétvörös inge teljesen átázott a vállánál és a nyakánál.

Tehát mégis van szíve… Legyen az vérző kő, valami elhalt izomcsomó… De azért ott van, és mozog. Elég gyorsan és bánatosan.

Fölkapta az éjjeliszekrényen heverő vászonzsebkendőt, és beletemette az arcát. Hevesen rázkódott a válla, őszintén zokogott évek óta először. És kifejezetten jól esett neki. Hogy megtanult elkeseredettnek lenni.

Azonban amikor felharsant a csengő éles, berregő hangja, reszkető kezei elengedték a zsebkendőt, vállai pedig megmerevedtek.

Rettegve, kit fog találni az ajtó mögött, föltápászkodott, és esetlen léptekkel közelíteni kezdett  a bejárat felé. Amikor felrántotta a falapot, megdöbbenésében kiáltás hagyta el az ajkait.

- Sebastian…? Te… Mit… Mit csinálsz itt?

Szegény, szörnyű állapotban volt. Hajából facsarni lehetett volna a vizet, arcán elegyedtek az eső- és a könnycseppek, kabátja tépett volt, mocskos a rá verődött sártól, sálja kígyóként tekeredett a nyakára, kezében ütött-kopott bőröndöt szorongatott.

- Az utcára dobott – dideregte, szemeiből szüntelen folytak a könnyek.- És elvesztettem a lakáskulcsomat. Bejöhetek? Csak egy teát innék, aztán…

- Hogy a jó életbe ne??- a férfi türelmetlenül ráncigálta be Sebastiant a lakásba. Amaz megilletődötten, nagyokat pislogva forgatta a fejét, nyújtogatta a nyakát, hogy alaposan megszemlélje a nem kis vagyonra valló nappalit, azonban eme nemes cselekedetének folytatásában megakadályozta a két erős kéz, ami elkapta a vállát, és Fabrizio felé fordította.

- Mi a frász folyik itt?- kérdezte a férfi ellentmondást nem tűrő hangon.- Jaj, ne haragudj… Olyan figyelmetlen tudok lenni. Gyere…

Azzal megindult a hálószoba felé, húzva magával Sebastiant, aholis rögtön az ágyához lépett, lekapta a takarót, és mint holmi törékeny porcelánbabát, bebugyolálta vele a fiút.

Aztán rájött, hogy ez mégsem jó ötlet, így elengedte a pokróc széleit, s miután a földre hullt a vastag, meleg szőrme, gyorsan kigombolta a látszólag teljesen átfagyott fiún a kabátot, majd nagy műgonddal – és hatalmas gombóccal a torkában – lehúzta róla az ingét, kibújtatta mocskos cipőiből is, végül pedig atyáskodva ismét betakargatta.

- Ülj le – mutatott a jegesmedvebőrrel fedett kerevetre, s mikor a fiú engedelmeskedett, ő maga is mellé telepedett. Sebastian ezek után olyan vehemenciával vetette magát a férfi nyakába, hogy kis híján lesodorta azt a padlóra. Szorosan átölelte a nyakát, vállgödrébe fúrta az arcát, és úgy tűnt, képtelen abbahagyni a zokogást.

- Mi történt?- kérdezte csendesen Fabrizio, miközben kisdedként ringatta a fiút Mintha egy pillanat alatt minden fájdalom és kételkedés kiröppent volna gondolatai közül, maradt a halálos aggodalom és Sebastian.

- Megmondtam neki ma reggel – kezdte amaz hüppögve – hogy el akarok menni otthonról. Hogy nem akarok vele lakni, mert hatalmasat csalódtam benne. Erre üvöltözni kezdett, mindenféle kurvának lehordott, számtalan helyen… Megütött, majd hozzám vágott pár ruhát, és a hegedűmmel együtt kilökdösött a lakásból.

- Megütött…?

Válaszképp a fiú óvatosan lefejtette a nyakáról a paplant, hogy Fabrizio tisztán lássa az ott éktelenkedő fekete foltokat. Majd mellkasát fedte föl, amin vörös karmolásnyomok és lila duzzanatok tarkálltak.

Fabrizio hatalmasat nyelt, látva a sérüléseket, s ha lehet, még szorosabban ölelte magához Sebastiant.

- Sosem viselkedett így – folytatta a fiú.- Még Franciaországban is. Ne, várj, mindjárt megtudod, mi a helyzet. Gondolom, szépítve adagolta be az egészet.

- Szépítve…? Mit lehet ezen szépíteni?

- Hah – Sebastian elhaló kis nevetést hallatott.- A koncert után kezdődött az egész. Amikor Susanne bemutatott minket egymásnak. Azt kell mondjam, már abban a pillanatban levett a lábamról, bűbájos mosolyával, vesébe látó szemeivel, gyönyörű, sűrű hajával, aztán mikor a hangját is hallottam…! Ilyen muzsikáló, zenéért sóvárgó hanggal addig még sosem találkoztam. Az egész éjszakát – mármint azt, ami maradt belőle – átbeszélgettük (ó, milyen sokat mesélt rólad!), az utána következő héten pedig… Hát jószerével mást se csináltunk, mint ittunk és szeretkeztünk. Aztán haza kellett jönnöm. Hiába szerettem volna maradni, a zenekar kötelezett, Ivannak pedig még milliárd dolga volt Párizsban, tehát azon a ponton elváltunk egymástól egy rövid időre. És most, ahogy hazajött, első dolga volt meglátogatni engem. Megkért, hogy költözzünk össze, mert ő nem bírja a magányt, abba pedig, hogy távol vagyok tőle, még akkor is, ha csak pár utcasor választ el minket egymástól, beleőrül.

Egy ideig működött is. Szerettem, és látszatra szeretett ő is. De… De miután megláttalak téged, én… Én úgy éreztem, hogy nem vagyok képes úgy szeretni Ivant, mint eddig. Ő meg hihetetlenül berágott, amiért ennyire szimpatikusnak találtalak. Arra számított, hogy fintorogva foglak elűzni magamtól. Nézd, én próbáltam vele beszélni. Próbáltam visszafogottan, csöndesen és a lehető legkedvesebben elmondani neki, hogy nem tudom folytatni tovább. Nem gondoltam, hogy ezzel előcsalogatom a benne rejtező vadállatot.

Fabrizio lehunyt szemei lassan kitárultak, és a most már viszonylag nyugodt fiúra nézett. Céltalanul simogatta Sebastian vizes tincseit, miközben a döbbenet minden egyes szó hallatán mázsákkal nehezedett lelkén.

- Valóban a szépített változatát hallottam – állapította meg végül halkan.- Sosem hittem volna, hogy Ivan hazudni fog nekem.

- Tulajdonképpen sajnálom őt – vont vállat Sebastian.- Szeretetéhes, egyedül van, és szerintem… Kicsit őrült is.

- Minden ember őrült a maga módján – hunyorgott Fabrizio.- Viszont a másik bolondságáért egyik szíve sem fáj. Hihetetlenül nagyra becsülöm, hogy te legalább törődsz azokkal, akiket szeretsz.

Sebastian felegyenesedett, és egyenest a férfi sötét szemei közé nézett. Halvány mosoly derengett ajkai körül, arca egyszeriben kitisztult, sőt, szinte ragyogott.

- Nálad melegszívűbb emberrel még sosem találkoztam – suttogta, miközben végigsimított Fabrizio állán és csupasz nyakán.

Nem kellettek szavak. Ahogy tekintetük egymásba kapcsolódott, és elmélyült a másikéban, kezük mintha önálló életet élt volna.

A férfi gyöngéden, mégis erősen tartva Sebastiant, ahogy a porcelánt szokták, fölemelte a pehelykönnyű testet, és az ágyhoz sétált vele. Végigfektette a fiút a párnákon, majd lehámozta róla a takarót, és fölé telepedett.

Elnézegette egy darabig a megsebzett mellkast, aztán közelebb hajolt, és óvatos csókokat lehelt a duzzanatokra, sorjában mindre.

Sebastian ajkairól vágyakozó kis sóhaj szakadt föl, ahogy a férfi ajkai egyre közelítettek nyaka, majd azután arca felé, a következő percben pedig már fel sem fogta, mit is csinál tulajdonképpen.

Lágy csók volt, vigasztaló és gyengéd, olykor egy-két finom harapással megtoldva. Fabrizio ujjai a nedves, szőke tincsekkel játszottak, míg szabad jobbja lekúszott a fiú hasán, és a nadrág fűzős ágyékrészével kezdett babrálni. Rutinos mozdulattal kötötte ki a csomót, majd húzta szét a vékony selyemszalagot, utána pedig szinte erőszakosan ráncigálta le a fiúról a sötét anyagot, illetve az alsóneműt.

Fogyhatatlannak tűnő szenvedéllyel csókolta, nem törődve az őt ostromló vágy-hullámokkal, még akkor sem, amikor végigsimított Sebastian remegő belső combjain, és az igen-igen mozgékony hímtagon.

Amint a fiú belenyögött a csókba, Fabrizio szájára éhes tigrismosoly ült, s ajkai lejjebb siklottak, végig Sebastian állán, nyakán, végigsimogatva kulcscsontjait. A kedvesen rózsaszín mellbimbóknál is elidőzött egy darabig, harapdálta, megszívta őket, majd belenyalt a forró, szűk kis köldökbe is, aztán hirtelen megtorpant a lüktető ágyékon.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Semmit sem akarok jobban – hallatszott a felelet, torz nyögés formájában. A férfi még egy utolsót mosolygott, majd minden gátlását levetkőzve a szájába fogadta Sebastiant.

Az nyögött, ordított, sóhajtott, amíg Fabrizio kényeztette. Igen virtuóz módon csinálta, szinte idegőrlő lassúsággal. Orra olykor már a finom, homokszín pihéket súrolta, kezei élő vaspántokként szorították a fiú derekát.

Sebastian megvonaglott, és teste belefeszült a delíriumba, egészen görcsös pózba merevedve, mígnem mindent betöltött a kéj, robbanó magja pedig szétáradt.

A férfi összegyűjtögette az utolsó cseppeket remegő ajkairól, majd igen-igen erotikus mozdulattal lenyalta a bal mutatóujjáról.

Félig önkívületben a lihegő fiúhoz kúszott, és nedves csókot nyomott az ajkaira, miközben a lábai közé fészkelte magát.

Amaz a nyaka köré fonta karjait, s a fülébe sóhajtott. Ajkai végigszántottak Fabrizio halántékán, megérintette a hollószín tincseket is, majd szorosan behunyta szemeit, és egy elhaló nyögéssel adta a férfi tudtára, hogy felkészült a prédálásra.

Egyszerre ordítottak fel, amikor Fabrizio a fiúba hatolt. A gyönyör mellé most azonban leheletnyi kín is került, harciasan küzdve seregeivel az eufória ellen, véres csatáikat pedig kitartóan vívták mindaddig, amíg a férfi közelebb nem hajolt, és viharos csókot nem nyomott angyalszeretője ajkaira. Akkor Sebastian feje hátrahanyatlott, görcsösen markolt a takaróba.

Arcán furcsa kifejezés ült; szemöldökeit és homlokát összeráncolta, szája kitárult, orrát fölhúzta, azonban szóval nem adta a pillanatnyilag vak Fabrizio tudtára, hogy bárminemű fájdalmat érezne.

A férfi most gyorsított az őrült tempón, erősen tartva az alatta vonagló testet. Érezte, hogy közel a beteljesülés, az eggyé válás szent és sérthetetlen pillanata… Amikor minden űrt kitölt a kéj, elpusztítva a halandók világát, és angyalszárnyain fölrepít a mennybe. Vagy netalántán le, a pokolba.

Erőtlenül Sebastianra hullott, majd mielőtt a kábultság fátyla a szemeire borult volna, még átölelte a fiút, és magukra húzta a takarót.

~*~